A minap futottam bele ebbe a Manga elemeket a hardcore-ral vegyítő csoportosulásba. Elég gyenge hangszórókon hallgattam a zenéjüket, de az lejött, hogy van húzása a témáiknak, úgyhogy adtam egy esélyt az egész albumnak. Nem bántam meg.
A Rise of the Northstar eddig egy EP-t adott ki 2012-ben. Elmondásuk szerint ők egy fiatal thrash csapat, akiknek szelleme a ’80-as évekbeli Shibuya eldugott sikátoraiból eredeztethető, zenéjükben pedig keveredik a hardcore, a Manga, a rap és a súlyos riffelés. Na, ilyen elegy hallatán felcsillant a szemem, szeretem, ha egy zenekar megpróbál valami egyedi ízt adni a dalaiknak.
A borító meglehetősen furcsa, nem szokványos metálos, sőt, ha lehet, inkább valami Manga újság címlapjára emlékeztet, de passzol a koncepcióhoz. Viszont ha nem tudnám, hogy miről van itt szó, nem hiszem, hogy azzal a lendülettel dobnám a kosaramba a CD-t, mihelyst meglátom. Még akkor sem, ha minden kertelés nélkül a borítóra nyomtatták, hogy önmagukat a Hatebreed, a RATM és a Slayer rajongóinak ajánlják.
A számcímekből lejöhet, hogy nem igazán a világmegváltásról dalolnak, sőt, kimondottan bunkó zenéről van szó. Viszont néhol olyan elemekbe nyúltak, ami feldobja az egészet és nem csak a tufa zúzás megy agy nélkül. Van itt súlyozós hardcore, gyalulás, tekerős szóló is alkalomadtán, de a punkosabb témáktól sem riadnak meg.
Már a kezdés meglepő, mert ellentétben az ilyen stílusú lemezekkel, a nyitószám egy unplugged témázgatással és finom szólóval kezd. Pontosan a dal címe jutott róla az eszembe: What the Fuck. Aztán nem sokkal rá olyan döngölés veszi kezdetét, ami szerintem minden hardcore-os szívét megdobogtatja. Olyan paraszt zene, ami egyből arra késztet, hogy szétverj valamit. Ha erre nem mozdul meg a közönség a koncerten, akkor semmire! Aztán a középrészt egy kellemes, majdnem Slayeres szóló követi. Érdekes módon hiába több mint 5 és fél perc hosszú a dal, nem tűnik hosszúnak, okosan felépítették.
Ezután a címadó jön, a Welcame (Furyo State of Mind). Ez is egy ugrálós energiabomba, immár rappelős verzével. Középen olyan dara következik, amit talán még a Slayer is megirigyelne, de még a szólóra is elégedetten csettinthet Kerry King. A The New Path sem tagadhatja le a Slayeres rokonságot, a főriff konkrétan leviszi az ember fejét. Persze ez is egy erős pogó-pozitív nóta, csordavokálos refrénnel és egy újabb remek tekerős szólóval. Már ha csak ezt a három számot adták volna ki is elégedett lennék az egésszel!
A Samurai Spirit is eszméletlen húzással rendelkezik, egyszerűen annyira bunkó, hogy hihetetlen. Itt szólót nem kapunk, cserébe viszont úgy a földbe lapít, mint egy úthenger. Ahogy a Dressed All in Black is. Nem tudom eldönteni, hogy ezt kevésbé találták-e el, vagy már eddigre besokallt az agyam a súlytól, de a „Sonic Boom” bekiabálást követő breakdown és szóló nagyon jólesett, megmentette a dalt. Talán már ők is sejtették, hogy kellhet a pihi, ezért az Again and Again elejére beraktak egy kis altató csilingelést. Aztán jól pofán vernek a szívlapáttal, mert folytatódik a biznisz, ahogy eddig is, de ezúttal már ténylegesen szellősebb a nóta: jókor, jó helyen.
És itt talán ketté lehet osztani a lemezt, mert innen a könnyedebb dalok jönnek, ha lehet ilyenről beszélni egy hardcore korongon. Lehet találgatni, hogy a Tyson vajon kiről, miről szól, biztos, hogy mindenki sejteni fogja. Szellős, egyszerű, de hatásos, egy bitang breakdownnal a végén. A Bosozoku egy lendületesebb, majdnem punkos, csordavokálos dal, amiben megint előtérbe kerül a szólógitár. Ezt Pharoahe Monch Simon Says-ének a feldolgozása követi. Az eredeti egy rap nóta, nagyon nem variáltak rajta: az alapot átadták a torzított gitároknak, a szöveget pedig rap helyett acsarkodással nyomta fel Vithia. Súlyos lett.
Az Authentic megint a szimplább vonalat viszi, de a Blast ’em All sem a tekeréséről lesz híres. Az eddigiekhez képest is egyszerű lett, de adtak neki egy egészséges középrészt. Bő kétpercnyi csend után kapunk megint egy unpluggedos-szólós valamit, ami egyfajta keretbe foglalja a lemezt. Ez után a limitált kiadáson még jön a Phoenix, ami egy keményebb dal, klipet is kapott annak idején, de valószínűleg, mivel régebbi számról van szó, már nem fért bele az eredeti koncepcióba.
Azt mondom, nem hiába figyelt fel a Nuclear Blast erre a most elsőlemezes csoportosulásra. Jófajta, egészséges, mindenféle erőlködés nélküli tökös, bunkó hardcore-t nyomnak, de talán kicsit kevesebb dallal is beérhették volna egyelőre. Viszont jár nekik a dicséret, van egy érzésem, hogy a műfaj szerelmesei még fognak hallani róluk!
