A dús hajú Billy Corgan folytatja az utóbbi években elkezdett Teargarden by Kaleidoscope albumsorozatát. Lassan a végéhez ér a 44 számosra tervezett dalciklus, a jelen kritika tárgyát képező Monuments to an Elegy után már csak a záródarab van, a Day for Night, melyet jövőre tervez megjelentetni a kvázi egyszemélyes vállalkozás.
Időközben Jeff Schroeder kivételével már mindenki lemorzsolódott, így hivatalosan csak kéttagú a Smashing Pumpkins, de tudjuk, hogy itt azért Corgan kezében van a kormánylapát, akárki is van mellette. A dobalapokat, egy bizonyos Tommy Lee nevű úriember (ismerős?) játszotta fel, aki tisztességesen helytállt a feladatkörben, nem mellesleg elvileg egy ilyen ritmusalappal egy jó kis dögös dalcsokorra lehetett számítani. Emellé még maga Corgan is sok gitárt és erősen metalos hangvételt ígért, úgyhogy baj - ha hihettünk a főnök szavainak - nem lehetett. Nem is lett.
Igazából az eddigi darabok sem voltak rosszak, az előző Oceania valamint a The Solstice Bare is ki lettek elemezve itt a Blogon, azokból kiindulva egy újabb korrekt dalcsokrot feltételezhettünk. Maga a lemez összesen 9 nótát tartalmaz az előzőleg tervezett 10-ből, a teljes játékidő pedig alig haladja meg a fél órát. Mivel az Oceaniát rendesen meg hizlalták a 13 track-el, a maradék 19 nótát már csak így lehetett eloszlatni, de talán nem is volt olyan rossz ötlet, hogy nem hagyták olyan hosszúra, mint az elődjét. Cserébe kaptunk egy rövid, de lendületes korongot, amit akármikor be lehet dobni a lejátszóba.
A Tiberius egy rövid zongorás intro után belecsap a lecsóba. Tommy Lee nagyon hangulatosan játszik a dalban, a gitárok tényleg harapósak lettek. Persze csak a „tökös” mércéhez viszonyítva. A Being Beige már ismert lehet a rajongók körében. Kellemes dal, hasonlít az előzőhöz, de itt a zongora jobban előtérbe kerül. Talán kicsit indie-s íze van a dolognak. Az Anaise! Könnyedebb, főleg a basszusra épülő darab (poposabb RHCP módra), minimálra vett refrénnél, de a várt hatás itt sem marad el.
A One and All megint odacsap, szinte az Anaise!-ból folyik át. Ezt is ismerhetik a szemfülesebbek, kellemesen tömény gitáralapot adott neki Corgan. Jó kis dal, benne van a fiatalos lendület. A Run2me szinte szintipop alapja meglepő módon belefér a koncepcióba, de egyértelműen nem a hagyományosabb vonalat viszi. Corgan jellegzetes hangja, ha akarja, ha nem úgyis Smashing Pumpkinossá teszi, akármilyen is a dal. A Drum & Fife érdekes, könnyed, borongós, a sodrása meg olyan, mint egy hegyi pataké. Nem elég erős, de érzed, hogy ha kicsit megáradna, el tudna vinni.
A kvázi címadó, a Monuments alapját akár még majdnem Mansonosnak is mondanám, a korai albumai valamelyikén akár elő is fordulhatott volna. Egyébként ez is egy jó nóta, de a repetitív szerkezet miatt egy idő után unalmassá válik. A Dorian az Anaise! testvére, ugyanúgy lazább hangvételű dalocska, egyszerű alapokkal, szinte játékos énekkel, viszont ez sem annyira bonyolult, hogy ennyi ideig húzzák. Az Anti-Herohoz már megint előkerülnek a torzítók, a verze alatti baljós hangok egy remek, dallamos refrénben csúcsosodnak ki. Ideális zárószám.
Kicsit talán olyan az album, mint nagyanyám kutyája. Ismerem, de néha még meg tud lepni azzal, hogy beleharap a lábamba. Nem olyan erősen, hogy sebeket hagyjon, de azért kellemetlen tud lenni. Szóval, aki szerette a Tököket, csalódni nem fog, tuti megtalálja a maga kedvenceit itt is, mert Billy Corgannek voltak most is jó ötletei.
