Bø 2 év hallgatás után, a hazai underground rock/metal szkéna legendás zenekarának, a félhalott Superbuttnak a bábjából mászott elø végre év végére a nagy elød reinkarnációja, gyermeke, søtétebb és hazaibb továbbélése: az Ørdøg. 10 Fekete Dalt hoz sörtés hátán. 10 karcos átokzsoltárt rólunk, a múltunkról, a jelenünkről, a lehetséges jövőnkről. 10 példaértékű szerzeményt, és egy olyan mércét, amit ha csak 2 itthoni banda megüt jøvøre, ez az ország már a saját nyelvén is elindul valahová zeneileg. Mert minden más értelemben állunk, álldogálunk csak a pokol tornácán, és feszülten, zavartan, ütni készen szívjuk az utolsó eløtti ciginket. Valahol errøl is szól ez az album... és sokkal tøbbrøl is.
Beváltották a fiúk az adott szót: tényleg nagy a szakítás a Superbuttal, ez nem egy "magyarított verzió", és cizelláltabb is, mint a búcsúzó Music For Animals volt - nem pusztán természetes, konzekvens folytatás, hanem egy bizonyos fokú kitekintés, az erős alapok kitöltése szokatlan utakon tekergő hangszerekkel és hangmintákkal. Ørdøgi lett. Minden évben csak 2-3 olyan hazai lemezt hallok, ahol elejétől a végéig hallatszik a dalonként ráfordított külön figyelem (s ez gondolom nem kis részt dicséri az egykori ős-Superbutt-tag Szűcs Szabika hangmesteri kezét-fülét), a lassan meghomályosodó mögöttes koncepció, a megvariált fillerek és strukturális variációk okozta aprócska meglepetések, amik egy kreatív, tényleg végsőkig csiszolt album sajátjai - és ha most visszagondolok, ezek a lemezek az utóbbi pár évben mindig angol nyelvűek voltak (ld. hasonló idén: Korog - Maybe Airlines), és nem épp könnyed hallgatni valók (Grand Mexican Warlock, Turbo, Shellbeach).
Az Ørdøg 10 Fekete Dala megtörte a jeget: olyan debütlemez lett ez, mely a szarvánál ragadja meg a busót, amire a parasztelosztóból közeledő akelások és a disztingvált, ráncos fülű szakállvitézek egyaránt megrázzák fejüket, roppant elismeréssel bólogatva. Ráadásul ingyen hallgatható teljes egészében itt fent. Ezt ülve és figyelve is lehet élvezni, meg derékig emberben is, üvöltve, ronggyá izzadva. A számok gerince nem túl bonyolult, követhető, de dugig vannak olyan kis finomságokkal, amik megbontják az egyébként veszedelmes egyszerűségű dob+basszus+gitár+ének felállást. Kategorizálni sem lehet műfaj szerint a végkimenetelt: doom, sludge, NOLA-stoner, modern rock, death rock, a black metal hangulatisága, a Superbutt csontjai és a magyar népzene dallamainak fűszere(!) mind-mind kavarognak ebben a nehéz gulyásban. Ez az Ørdøg a maga kølke.
...Meg a maguké.
A kirobbanó Késképkézben eszelősen és öntörvényűen liftezik a basszus (Mahboubi Salim sajátos, fergetegesen csapongó játékstílusába már az első Superbutt-lemezen beleszerettem, öröm újra hallani elemében), ami másutt (pl. Natasa) öblösen, szinte sludge-osan hömpölyög, amíg a gitár néha csak rá-rápök egy tiszta riffet az egészre valahol felül, s a refrénekben szépen előrelendül belengetni a heréjét az arcodba (a Mind (ha nekem játszol) kérem, letarolt). A dobok fergetegesek, állandó húzással szólnak, mégis képesek meg-meglepni újra és újra, remekül kezelik a csúcsra-járat-és-kisüt recepteket, főleg a több tételes számoknál. Vörös András szövegei és hangja pedig... hát, gyerekek, ez a fószer még egy fetekemisét is olyan kenetteljesen tudna levezérelni, mint egy Fábry-különkiadást. És mindkettőhöz megvan a szókincse.
A megítélésem szerint kissé gyengébb daloknak (Natasa, Mese, Ez most) is vannak megmentő elemeik: egy-egy erősebb sor ("érezni kell és NAGYOT harapni, egyszer!"), valami váratlan bekígyózása (a Mese zongorás zárása és breakdown-szerű tetőzése; a Natasa felpörgése), majd mire másodszorra hallgatod, rájössz, hogy igazából ezek is fasza, tudatosan konstruált számok. Bár a fejlengetés tényleg beindul, fejmagasságba elszántó, plafonbontó pontja sajna nincs a lemeznek - egy-egy kitartott fejhangú üvöltés, apró blackes blastbeat, valami ilyesmi érzem, hogy benne van a fiúkban, de megállnak az abszolút katarzis előszobájában, felajzva és felajzva hagyva minket is. Nehogy már oda jussak, hogy pont én javaslom egyes hardcore-elemek megfontolását majd... de az is egy út. Így is durran minden dal, van, ami többször, de úgy érzem, még nagyobbakat is tudna. A lágyabb, húzva ringató részekből remek arányérzékkel épp annyi van adagolva, hogy ne legyen langyi a téma, de lírai maradjon - a balladisztikus pengetések és elszállt-füstölgő kiállások bizonyítják, hogy ez nem egy egymutatványos, bummafejbe zenekar!
Mindemellett meg kell hagyni, hogy az album hullámzik: minden tétele élvezhető, egyik se filler, de nem egységes színvonalú. Néha, főleg, ahol második vokál, külső effektek és még egy hangszer van bekeverve, nagyon durbi az átmenet, és szinte kivehetetlenné válik az ének. Furcsamód ez a hullámzás követi a számok érthetőségét. András egy remek, költői látomással megáldott szövegíró, a sorok mozgalmassága (pl. jelen idő, absztrakciók, rengeteg cselekvés) csak még jobban megtolja a dalokat. Viszont néha egész érthetetlenné válik az, mi misztikusnak tűnt eleinte, a jelentés szétesik, és a puszta lírai töltet viszi a hátán a szöveget (Képeskéz, Mind (ha nekem játszol), Mese, Natasa). Amikor viszont betalál, akkor félpercenként huhog az ember. A Melankólia egy fergeteges, a verbunkos-vezérriffes döngölésére felmondott ítélet a magyar népen és álságosságunkon ("Zászlók alatt, oltár előtt Szültünk Neki hazugságot"); a blackmetal-sötétségű Vaskorona (amiről kellemes Saarke-emlékek ugrottak be) az urizálás pökhendi himnusza, aminek minden sora mar ("Gyöngyöt, gyűrűt! Láncot! Kötelet! Orrba karikát! Nyakba köveket!")... A Melankóliából és a Vaskoronából domborodnak ki leginkább a magyar népzenei témák, ez pedig ilyen formában egy annyira egyedi szépséget ad, hogy a jövőben még jobban ráfeküdnék e menyecskére!
A Kitalálhatnád az ignoránsak és apatikusak figyelmeztetése ("Kitalálhatnád, mielőtt... Eljön az idő hozzánk is, és majd keresi, hol vagyok, Mert itt egy teremtett lélek sincs, és persze mi sem vagyunk azok" WÁÁÁ.)... Az utolsó, a Hajnali Állat pedig saját elállatiasodásunkat énekli meg: az egész album tetőpontja (vagyis narratív mélypontja) ez, summáját nyújtva a lemezen elhangzottaknak egy űrös restarttal megtoldva. "Istenem, hát Ördög az ember! Ott szakad benne az élet... Ő itt marad, a többi a tiétek - Minden meghalt: fogjátok, vigyétek!" Rablóvilágunk, rablóországunk halálos ítélete, saját szájából, belassult, szinte gúnyos pátosszal. A kicsengő félhang a lezáratlanság nyugtalanító érzésével hagy bennünket magunkra... Még olyan dal is akad, amit egyszerre gyűlölhetsz és imádhatsz: A kutyák dala egyszerűen hátborzongató. Egy lidércnyomásos trip az esti közszolgálati híradóból kivágott halálhírek bejelentései között lavírozó, kormos-füstös kiállással, majdnem káoszba fúló hangförgeteggel alátámasztva. A Fekete Kutya ott van minden sarkon, a halál (vagy életünk tikszaros, tünékeny értelme?) bármikor elérhet. Ölünkbe hajtja busa fejét, liheg, és hívogat: "Gyere át, gyere át, gyere át... Keresd tovább, keresd tovább!" És a halálhír-sor végén a bemondó hölgy benyögi a lélegzetnyi csendben: "Te... még nem." HÚÚÚBANYEK! UGYE?!
A dalok és üzeneteik szépen simulnak egymáshoz, mégis, az így "csupán" zsírkirály szövegekre csak még egy kicsi munkát fordítva egyenesen briliáns, sorról sorra mottószerűen idézhető lett volna ez a szekció. Ehhez hozzájárulhatott a híres-hírhedt ott-derül-ki hogy-lesz-végleg-addig-minden-rejtély/magánügy szövegírói módszer, amivel az úr él. És igen, az itt elhangzottakhoz biza élőben és a kövi lemezen is el fog kelleni még egy gitár (sebaj, máris úton a pokoltornácra Nagy-Miklós Péter a Wackorból, dicsértessék!). Mondjuk a Tíz Fekete Dal jelen formájában is lenyomott kb. mindent, amit idén hallottam hazánk nyelvén keményzeneileg. Szinte tini voltam, mikor legutóbb tudtam lelkesedni magyar nyelvű magyar zenéért, de az Ørdøg felrázott.
...Annyira, hogy fel se tűnt már kollégám másik kritikája, szóval kivételes helyzetet élveztek: a Rockstation történelmében másodszor, meglehet, véletlenül, bár szégyentelenül, születik egynél több kritika is egyazon lemezről. És az eredményeik egyeznek... Nem hiába: a szövegek sodróak, a második refrént már önkéntelenül ökölrázva énekled velük, még ha a felét se érted vagy fogtad fel: magyar lemez valódi hallgatói élményt nagyon régen okozott nekem.
Az Ørdøg sikerének titka ennek ellenére valójában mégsem a hibátlan, változatos zenei alap, a príma ének és a sarkosan körbejárt koncepció hibátlanul sötét elegye, hanem egy még mélyebb jelentésréteg: maga a betonsúlyos szubtextum. A dalok sorai között kirajzolódik egy új magyar sötét kor első pár várfala- és árka: egy Új Parasztság születőben, hazug papok és maguknak hazudozó hívek, állati, elfojtott ösztönök, irracionális és nagyon is racionális félelmek, megvetés és gúny egy egységes, középkorias áthallásokkal telitűzdelt képkeret-rendszerben - és ezeken a képeken, látjátok feleim szümthükkel, mi vagyunk. Finoman és sokrétűen, de a figyelmesek számára világosan rólunk, magyarokról, és a jelenünkbe beszivárgó, újjáépülő múltunkról szól ez a lemez. Ez több, mint kritika, több, mint forradalmi: a más zenekaroknál üresen eldurrogtatott "társadalomkritikus" közhelyek helyébe egy széteső, nyomasztó vízió lép, ami nem csak azért van ott, hogy az énekes is csináljon valamit, hanem programot ad a hallgatónak, és végre, végre valami valódi agyalni valót. Vádol, és nem válaszol, kérdez, és nem kijelent. Magyarázatok nélkül hagy, de igaza van. Ez teszi számomra a 2014-es év legjobb magyar nyelvű nagylemezévé a Tíz Fekete Dalt. Ha pedig elveszti az ember a fonalat, akkor is képtelen nem döngetni a fejét (- kaput, falat...)
Ha ilyet tud az Ørdøgünk,
szeme közé néznék annak, aki mostanság a magyarok istenének tartja magát.
+ Még egy kis kedves sztori. A Melankólia megjelenésekor azt írtam az ajánlóban, de faszán festene a pólón csak egy nagy "Ø", meg a tarkóján az Ørdøg felirat, ha lehet, pirossal... És a derék legények megfogadták a tanácsomat! A popshopról szürke nyomással rendelhető (*rendelendő!), de az ötletért hálából külön nekem nyomtak egy pirosat és kiküldték ajándékba. Bár valami furcsát csinált a szememmel, amióta megvan, azért meg vagyok hatva totál. Srácok a feltörekvő pannon metálbandákban: íme még valami, amiben lehet tanulni tőlük!
~
by Nemesúr(/Nemes Márk)
