A tét nem volt kicsi. A finnek „nemzeti csapata” immár második énekesnőjétől, Anette Olzontól is botrányos körülmények közt vált el, de ez nem zavarta Tuomas Holopainen billentyűs-zenekarvezetőt egy olyan szólólemez elkészítésében, amely minden metal fannál kiverte a biztosítékot. Innen kellett stabilizálni a zenekart, visszaemelni a Nightwish-vonatot a sínre.

Kicsit túlértékelt zenekarnak érzem a Nightwisht. Csodás, meg minden, de azért nem ennyire. Rájuk tapadt valahogy a műfajteremtő címke, mintha a Therion, és – kísérleti szinten - egy seregnyi más társulás nem játszott volna jóval korábban már szimfonikus metalt. Ettől eltekintve is szívesebben hallgatom az „epigonokat”:  Epica, Within Temptation, Xandria…etc. Ezt csak úgy elöljáróban, de ettől még biztos vagyok benne, hogy a szépszámú törzsfanok imádni fogják ezt a lemezt, és vele együtt az új dalospacsirtát, Floor Jansent.

Pedig nem csinál mást, mint hogy bepozicionálja magát az eddigi két énekesnő – a popos Anette, és az operaénekesnőket magukba roskadtató Tarja – közé. Tarja T viszont csak egy van, még ha klónja sok akad, akkor is. Valahogy érezték ezt a keverőpultnál is; sok esetben mintha le lenne keverve az új lány.

De ami legalább olyan fontos, mint aki tálalja, az maga az „étek”, vagyis a zene. Azt kell megállapítsam: kevésbé esztrád-szerű, mint az előző, Imaginaerum esetében. Vastagon hangszerelt muzsika, fülünknek oly kedves torzított gitár-riffekkel, s ez jó.

Baj talán „csak” a dalokkal van. Pedig a nyitó Shudder Before the Beautifulnál még de örültem! Lemezindítónak milyen jól megteszi ez, gondoltam, nem tudván, hogy rögtön az egyik (általam vélt) dobogós dallal van dolgom. Hasonlóan az Endless Forms Most Beutiful tökéletesen betölti a címadó nóta szerepét. Maidenen és Keeper of the Seven Keysen nevelkedett lelkem örömmel fogadta be az öt tételes 24 (!) perces The Greatest Show on Earth epikáját, mely – akárcsak szinte a teljes lemez – a darwini evolúció-elméletet lett hivatva dicsőíteni.  Természetesen amúgy Nightwish-módra; semmi véres harc, csupa gyönyörűség.

A két sláger – Élan, My Walden – esetében pedig az a határozott érzésem, hogy a finnek szerették volna újra megírni az előző album egyik gyöngyszemét, az I want my Tears backet. Hát nem sikerült. OK, nem rossz ez a lemez, nem rosszak a dalok sem, de a Nightwish esetében ez nem elég, itt mindig az a kérdés: van-e új Nemo, esetleg Storytime, lesz-e olyan dal, amelyre tíz év múlva is emlékezni fogunk?

Számomra, igen, lesz egy ilyen dal az Our Decades in the Sun. Egy gyönyörűen építkező, lebegős balladáról van szó. S ha már a cikk elején a ’wish-fanokat magamra haragítottam, most jöjjön az ellentábor: engem a dal hallgatásakor a jó öreg Pink Floyd világa szívott magába.

De így is egy, csak egy szerzemény van talpon e vidéken. Azt hiszem, ez a nyolcas lemez, ha pörög is néhányat még nálam, lassanként beleszürkül a gyűjteménybe. Remélhetőleg a kilences és a tízes ebben hathatós segítségére lesz.