A változatosság gyönyörködtet. A nonkonformista hozzáállás is elismerést csikar ki belőlem. A Kill Everyone Now (közismertebb nevén, és leírva is szebben mutató KEN) Mode viszont rendesen megdolgoztatott, hogy ezekhez az elvekhez tartsam magam a továbbiakban is. Néha meredek dolgok váltják egymást, és a post-hardcore, punk hardcore legbetegebb zenekarai ugranak be pillanatokra, így kialakítva azt a néhol kellemes, néhol teljesen elborult hangulatot, amit ha végig hallgatsz akarva-akaratlanul, pislogsz, hogy mi van!?

Az Unsane tonna súlyos nyomor hardcorejából lazán ugrik olyan retkes garázs rockba, minta az MC 5, majd onnan az At The Drive-In és a Black Flag keresztmetszetébe helyezhető őrület punk-hácéjába, hogy a Quicksand féle post-hc érintése után kilyukadjon a korai Helmetnél, és kitérjen a Glassjaw féle érzelem kitöréseire. Furán hullámzik az egész Success. Néhol egészen el tudott ragadni, de az első hallgatásnál bennem volt végig a félsz, hogy most jön majd valami arcpirító rész. Ez azért benne van a KEN Mode új albumában.

Egy idő után például az énekes Jesse Matthewson kicsit affektálásba hajló ének témái könnyen kiölik az energiát a vaskos riffekből. És meg van, hogy Henry Rollins akar lenni (vagy legalább is egy Daryl Taberski a Snapcaseből), de benne marad egy modoros mederben, így az nálam nem nagyon működött, habár egy-két résznél még így is eléggé hatásos lett. A hangzás a tűrhető, szar és az egész jó kategóriák közt hullámzik, ami tipikusan félig teli vs. félig üres pohár esete. Jelen esetben néhol rendesen megdörrennek, de pár dalnál nagyon a semmiben úsznak a hangszerek.

Nem tudom egyébként mennyire lehet komolyan venni a zenekart olyan szám címekkel, mint pl.: Failing Fun Since 1981 vagy I Just Liked Fire. Mindent megtett a KEN Mode, hogy beletuszkoljam a post-hc minden polip csápja felé kihajló, sőt, kicsapongó bandák egyik legnehezebben értelmezhetői közé. Néhol tényleg megidéznek egy-két jobb pillanatot, máskor viszont olyan kis gyámoltalanul vánszorog az egész produkció, hogy nekem kellemetlen (lásd: These Tight Jeans, Failing Fun Since 1981, A Catalog Of Small Disappointments…). Ilyenkor hallhatóan belefulladnak a nagy lázadásba. 

De valahogy mégsem tudok rájuk haragudni. Ehhez mondjuk kell az is, hogy a csípjem azokat a bandákat, akiket hallhatóan KEN Modeék is csípnek. Viszont pár dal lazán megüti a ’nem rossz’ szintet, de azért még nem súrolja a ’fasza’ képzeletbeli vonalát (lásd: Blessed, I Just Liked Fire, A Passive Disaster). Emellett viszont ki lehet jelenteni, hogy a KEN Mode nem alkotott valami kihagyhatatlant a Success-szel.

A kanadai brigádból nagyon hiányzik az a plusz, ami benne van a KEN Mode által hallhatóan szeretett bandák zenéjében. Nincs nagyon éle, nem nagyon lázad, nem nagyon döngöl, de próbálkozik, és ennek megfelelően néha betalál. Azt azért ne várjuk, hogy bárminemű újdonságot mutasson be nekünk a millennium óta eltelt időszakból. Szódával elmegy, de ha ez lenne életed legelső lemeze, amit meghallgatnál, azért jobb ha tudod, hogy nem minden rock zenekar ilyen kimérten vad (mondhatni vadóc).