A múltkor (három éve, ugyanitt) is zseniálisak voltak, és ha azt mondom, idén sem adták alább, még enyhén fogalmaztam. A dallamos rockzene egyik alapbandája, legendája, nagy túlélője – hogy csak ennyit emeljünk ki most az érdemeikből – némileg átrendeződött tagsággal és alaposan felfrissített koncertprogrammal, de ismét hatalmasat alkotott!
Az előző alkalommal a harmincöt éves jubileumi turnéja keretében jutott el hozzánk a csapat. Akkor egy aktuális új lemez még kilátásban sem volt, úgyhogy lényegében a legismertebb sikerszámokra épült a szett. Az elmaradhatatlan dolgokat persze most is műsoron tartották Steve Lukatherék, ezek mellett azonban, hogy mást ne említsek, elnyomtak öt (!) dalt az idei XIV-ről, és ezeket sem értetlenkedés vagy döbbenet fogadta ám!
Vendégzenekar ezúttal nem kapott lehetőséget, így pontban este 8-kor már a Toto intrója szólalt meg, hogy pont egy új nótával, az albumot is nyitó Running Out Of Time-mal csapjanak bele hőseink. A hangzást csak ezután sikerült rendesen összerázni, viszont már itt meggyőződhettünk arról, hogy a gépezet ritmusszekció lecserélése ellenére is csúcsra járatva zakatol. David Hungate bőgős az egészen korai felállásban is játszott, így abszolút indokolt volt a néhai Mike Porcaro helyére őt bevenni. Ehhez képest végig a háttérben meghúzódva basszusozott az ősz hajú, szemüveges úriember. A keresett session dobos hírében álló Shannon Forrest pedig bőven teljesítette az elvárható szintet. Őt nem mellékesen Lenny Castro mester is kiegészítette kongákkal, gongokkal, és egyéb extra ütős hangszerekkel.
Az alaptagok közül hosszabb-rövidebb időre mindenki előlépett frontemberré attól függetlenül, hogy Joseph Williams a fő énekes. (Szó se róla, az övé a legképzettebb hang közülük, de aki itt mikrofonhoz jut, legalább olyan markáns egyéniség!) David Paichnek csak a buli közben jutott eszébe fejfedőt húzni, és onnantól kezdve hol baseball sapkában, hol cilinderben bűvölte a billentyűket. Az általa énekelt Stranger In Town alatt a színpadon is végigsompolygott a rá jellemző öreguras bájjal. Hosszas konferálásra csak ritkán akadt precedens, ha valaki mégis megszólalt két szám között, az általában Luke volt. Zeneileg az I Won’t Hold You Back, a Without Your Love és a The Road Goes On jelentette az ő nagy pillanatait. Steve Porcaro akkor vétette észre magát, amikor megköszönte a rajongók üzeneteit, jókívánságait, illetve a Takin’ It Backben, ahol ő hozza a szólóének-részeket.
A Toto a nagyközönségnek nyilván a mindenki előtt ismert slágerekkel, a Hold The Line-os - Rosannás - „Afrikásos” vonallal egyenlő, ugyanakkor az sem véletlen, hogy a zenész szakma részéről akkora tisztelet és rajongás övezi a bandát. A muzsikusok nem csupán önálló szólóikkal kalandoznak a legkülönbözőbb stílusokban – gondolok itt főképp Paichre és Lukatherre, utóbbi a Without Your Love végén lenyűgöző instrumentális verzióját adta elő Hendrix Little Wingjének –, de előszeretettel színesítik élőben a dalokat további számok részleteinek betoldásával vagy jammelős jellegű hangszeres betétekkel, netán további szólókkal. A Hold The Line-ban a két fekete háttérvokalista közül Jenny Douglas-Foote lépett elő, hogy egy fergeteges duettet vezessen elő Williamsszel. (Az Orphanben Mabvuto Carpenter is csatlakozott hozzá.) Az utolsó ráadás, az Africa – meglepő, ugye? – végére kanyarított ütőhangszer-orgiában pedig Castro vitte a prímet.
Maga a zenekar is hangoztatja, hogy talán a XIV lesz az utolsó albuma. Ugyanígy kérdéses tehát, hány turné követi még a mostanit. Ennek megfelelően maximálisan komolyan vett, de élvezettel előadott, igényes és szórakoztató, a Toto hírnevéhez méltó show részesei lehettünk. Ahogy Luke mondta, Jeff és Mike Porcaro (R.I.P.) bizonyára elégedetten, vidáman nézik most őket odafentről.
FOTÓK: MAHUNKA BALÁZS. TOVÁBBI KÉPEK ITT.
