Még teljesen friss a két lábgéppel erősen megrezegtetett izzadságszagú háromdimenziós életkép a Rockmaratonról, ahol nem olyan régen fellépett a zenekar, és amely koncert után kicsit még jobban is vártam ezt a lemezt a szokásosnál. Ugyanis emlékszem úgy álltunk oda a színpad elé, hogy ezeket a kanadai srácokat mindenképpen meg kell nézni, bár pontosan nem tudtuk mire számítsunk, hisz egyikőnk se tartotta őket a favoritjai között. Mire az egyik cimbora azt mondta - mint aki mindent tud - ő nagyjából két számot néz meg és lelép, mert ez nem lesz egy nagy durranás. Majd elkezdődött a buli és kicsivel később az arc feje a miénkkel együtt a kisterpesz térdmagasságáig ereszkedve pörgött körbe - körbe. Roppantottak egy keményet a színpaddeszkákon így album előzetesnek az Of Ghosts and Gods megjelenése előtt az biztos.

Aztán a szimpátiát csak növelte az, hogy szinte egészen bizonyosan Mads Mikkelsen hangja csendül fel a lemez első percében, mint Dr. Lechteré, azaz az utóbbi időkben mindenhonnan ránk zúduló főzős műsorok közül, kedvenc sorozatosan visszatérő szakácsunké. Aztán ezen túl, amit még elárult a szám, amibe a fennemlített úriember hangját belecsempészték, hogy a pontosan húsz éve megjelenő első lemezhez képest sokkal dallamosabb utakra tévedt a zenekar, még ha nem is feltétlenül fogják eljátszani itt a Kislány a Zongoránál kanadai változatát, vagy ilyesmi. Mindenesetre a Breaching the Asylum című szám inkább egy hangulatos Heavy Metal nóta, leheletnyi megveszekedettséggel, mint vérzsíros északi hyperblast, aminek ugye a kezdetekkor a banda tituláltatott.

Amivel egyébként nem is lenne semmi baj, hiszen a bolygó hozzánk közelebb eső északi felén egy At The Gates simán pöpec módon kényszerítette fúzióra a metál hagyományos és halálos válfaját - először ez is ugrott be összehasonlítási alapként - de mondjuk a Carcass utolsó lemeze szintén attól lett olyan penge amilyen, mert ügyesen hozták össze az őrlést a harmónia gitárokkal valami extrém metál reneszánszban. Azonban előzetes sejtésemre, hogy ezen a vonalon mozog majd az album, a következő The Black Sheep és Marching Through Graveyards is rácáfolt, mert az egész valahogy sokkal darabosabb, sokkal szaggatottabb, és azt kell mondjam, hogy túlságosan huszonegyedik századi hangzású, közelítve sem az említett bandák dolgaihoz. Öblös, dübörög, precíz, de kicsit élettelen, életlen és élhetetlen. Vagyis valahogy erőltetett. Ez pedig nagyjából az ezeket követő szerzeményeknél, szám szerint összesen mind a tíz számnál érezhető. A dob hangzás trend. A gitár hangzás trend. Ha pedig mindenképpen kell hasonlítani valamihez, némely számnál, ha nem tudom, hogy Kataklysm, simán rávágnám, hogy Unearth. Kicsit azt érzem a csapat betagozódott azoknak a csapatoknak a hangzásvilágába, akik rajtuk nőttek fel, és közben valami elveszett ami sokkal inkább az övék volt. És ami az utolsó négy élő bónusz nótában még hallható, amik számomra meg is mentették a lemezt. Talán pont ezek is voltak azok a korábbi dalok, amik miatt olyan jónak éreztük pár hete azt a koncertet, nem tudom.

Az biztos, hogy sarkai vannak a lemeznek, amik tökéletesen kicsiszoltak. A szerkezete tartós, kikezdhetetlen rajta minden illesztés. Anyaga sokszor edzett, rideg és ellenálló. Csomagolása remekbe szabott, jól átgondolt munka. Csak ma már százötven darab lejött a gyártósorról belőle. Tárgyaknak és termékeknek, habár lehet bennük gyönyörködni, nincs lelke. Dühöt, diadalt, romlást és fékeveszettséget nem tervezünk. Ezek nem egy tervből szabadulnak el. Mint ahogy egy felhörgött őskiáltás sem. Szerintem. Még ha a Nuclear Blast minden számunkhoz készít klipet, akkor sem. Szerintem. Így a korai lemezeket visszahallgatva, azokhoz képest csalódás ez a lemez, még akkor is, ha nincs rajta egy eltévesztett hang sem. A jól kitalált klisék sterilizáltak, mint minden kellék egy precíz műtét esetében. De itt nem műteni kellett volna, hanem belevágni abba a kurva sebbe és kész!