A svéd okkult rokker Ghost a megalakulása óta eltelt hét évben olyan meredek karrierfejlődést tudhat magáénak, amit semelyik rockzenekar nem mondhat el magáról a mai mezőnyben. Kellett ehhez egy erős bemutatkozó album az Opus Eponymous, meg persze az az imidzs, amit a banda a kezdetektől magára öltött. Az anti-Pápa és az öt maszkos, névtelen szellem. Röhej vagy sem, a mai napig egész jól titokban tudják tartani, hogy kicsodák is ők valójában, bár biztosan elég kényelmetlen ez már nekik.

Viszont ez a misztikum adja a sikereiknek jó részét, és a szkeptikusok – akik legalább annyian vannak, mint a rajongók – szerint rájuk köröket verő hasonszőrű zenekarok (pl. Graveyard, Year Of The Goat) vannak a relatív ismeretlenség homályában.

Az utóbbi kijelentéssel nem is nagyon vitatkoznék, azzal azonban már igen, hogy a Ghost egy nagy kalap fos lenne, sátánista jelmezbe bújtatva. Tény és való, hogy a körítés tartja fent az érdeklődést a banda körül, valószínűleg persze annyira sátánisták ők, mint jómagam. Viszont az eddig három nagylemezük közül egy sem bántóan gyenge, sőt a viszonylagosan erőtlenre sikerült Infestissumam után is előre tudtak lépni. Akkor sokan mondták, hogy az első album irányvonala jobban állt nekik, ezek után annyira nem is meglepő, hogy a ma megjelent Meliora inkább az első albummal rokon.

A 41 perces korongon mondjuk annyira nem erőltették meg magukat, mert a tíz tételből kettő igazából átvezető. Producernek viszont beültették a székbe azt a Klas Åhlundot, aki olyan előadóknak írt már dalokat vagy producerkedett nekik, mint Katy Perry, Madonna, Kylie Miogue, Britney Spears és vagy még egy tucat híres pop előadó. Innentől az is sejtheti, hogy mi vár rá a 40 percben, aki még nem hallott Ghostot. Slágerparádé!

Legalábbis, ami az énektémákat és a billentyűfutamokat, sőt néhol a gitárjátékot illeti. A ritmusozás hangsúlyosabb és talán súlyosabb is lett valamivel, de összességében egy komplett slágergyűjtemény a Meliora, a sátáni fajtából. Dalokat talán felesleges is kiemelni, de a nyitó Spiriten át, a From the Pinnacle to the Pit – Cirice vagy a Majesty – Absolution kettőséig konstansan erős dalokat kapunk. A He Is és a záró Deus in Absentia kicsit melankolikusabbra sikerült, a Mummy Dustban pedig elsütik a lemez legjobb riffjét.

Lehet szeretni vagy gyűlölni Papa Emeritust és társait, de azt elvitatni, hogy valamit nagyon ügyesen csinálnak azt nem lehet. A zeneipar rég nem arról szól már a mai erős túlkínálatban, hogy a legtehetségesebb bandák lesznek a befutók. Ahhoz valami plusz, valami teátrális, valami más kell. A Ghostban pedig ezek mind megvannak, a zene pedig lehet, hogy másodlagos, viszont eretnekség vagy sem: szórakoztató.  

Aki még nem tudná, annak mondjuk, hogy a Ghost november 22-én Budapesten a Barba Negra Music Clubban játszik.