A már kvázi őskövület Nile sem az a zenekar, amit csak úgy hobbiból, háttérben hallgat a szórakozásra vágyó egyszeri metalos. Maximális respekt, hogy 40-50 környékén/felett még ilyen szinten tudják tolni az ipart, de legalább ők becsülettel öregednek, nem úgy, mint Max papa.
A What Sould Not Be Unearthed a nyolcadik korongja a keletmániás amcsiknak. Szerintem senkinek nem kell bemutatni őket, szinte már intézményesültek a metal zene berkein belül. Sorra hozzák megbízható szinten a kegyelmet nem ismerő keleties tematikájú/ízű death metaljukat, miközben röhögve körbealázzák az egész mezőnyt. Ahogy most is.
Szóval adott ez a lemez, ahol a felállás a szinte konstans a menetrendszerinti basszerváltást leszámítva (nem biztos, hogy bíztató előjel oda beszállni) és megígérték, hogy egy brutális lemezt fognak az orrunk alá gyűrni. Akkor most ez ugyanaz, mint az At The Gates Of Sethu? A stílust és a kegyetlenséget nézve igen. Magukhoz mérve mégis más. Ugyanis kevesebb lett rajta az egyből ható keleties téma, mint az előző albumon.
Emellett a dalok egyértelműen hosszabbak is lettek, a három perc körüli darák most lemaradtak a CD-ről, az instrumentális Ushabti Reanimator-t leszámítva 4 percnél hosszabb őrlések szerepelnek csak. Ezzel nincs is sok baj, de a sok pusztítás nem nagyon van megtörve az ízesebb elemekkel. A gyors/középtempós váltakozások még úgy-ahogy segítenek a lemez megemésztésében, de az azonnal ható részek hiánya azért valamennyire érzékelhető.
Kezdésnek megkapjuk egy szép jobbhorog képében a nagy vitákat kiváltó videóval ellátott Call To Destruction-t. Talán nem kell bemutatni senkinek, aki akarta, már megnézte egypárszor a TeCsőn. Ha esetleg mégis valaki gondolkozna, hogy mégis milyen lehet ez a dal, nézze meg a címét, ugyanis Nomen est omen. Egy gőzmozdonyt is könnyebben lehetne elviselni, ha átrohan valakin, mint ezt. Hihetetlen súly van benne, Sandersék átkozottul odatették. A Negating The Abominable Coils Of Apep lassabb, viszont olyan zakatolás van benne helyenként, amit kevés helyen hallhatunk. Egy képzavarral élve egyszerűen jó hallgatni, annyira brutális.
Az In The Name Of Amun folyamatosan lassuló szerkezetével tépi le a bőrt (ha még maradt az eddigiek után) az arcokról. Aztán bejelentkezik a lemez címadója, a What Should Not Be Unearthed. Ezt a főleg középtempós döngölést akárhonnan is földelték ki, átkozottul lesulykol. Gyönyörűen hozza a Sanders/Toler-Wade „duettet”. És akkor, amikor már azt hinnéd, vége, rájössz, hogy még csak a felénél járunk, még jobban rálicitálnak a brutálszintre a további lassítással. Egy átokkal felérhet a rosszakaróink számára.
Meg kell említeni George Kolliast, aki a szerencsére nem lőtte el az összes puskaport a szólólemezére. A lelkét kidobolja ez az ember. Nem csak a következő, Evil To Cast Out Evil-ben, hanem az egész korongon. Zseniális, amit leművel! Viszont ebben a dalban kapjuk meg az első igazi klasszikus értelemben vett gitárszólót, ami jól tud esni a fülnek. Az Age Of Famine a gyomorból feltörő hörgés ellenére is kicsit beszürkül a mezőnybe a lemezen, de az Ushabti Reanimator is csak arra jó, hogy a beszédes című Rape Of The Black Earth mégnagyobb erővel nyomja ki a belét a hallgatónak. És mindezd azért, hogy egy flegma mosollyal feladják az utolsó kenetet a kvázi lazább To Walk Forth From Flames Unscatched képében.
Akkor most mi is ez? Egy újabb Nile korong, amin teli szájjal körberöhögik az egész recens death színteret. Nem kegyelmez sem istennek, sem embernek, így csak az nyúljon hozzá, aki szereti a zenekart és/vagy a stílust, mert elég tömény hallgatnivaló!
Aki esetleg élőben is megnézné őket, megteheti szeptember 25-én az A38-on!
