Egy Pro-Pain koncert mindig jó a nap indítására. Gary Meskil és zenésztársai nem finomkodnak, tudják hogyan kell ezt a nagyon energikus, dühös hangú nehéz hardcore zenét játszani: nincs szünet, nincs lassulás csak nyaktörő riffek.
Az új lemezével turnézó zenekar szimplán tarolt, a rövidre szabott időben egy gyors és dühös koncertet adtak rendkívül jó hangulatban és ez a jó hangulat átragadt a közönségre és a zenekar egyik roadjára is aki a háttérben zúzta végig a bulit nagy derültséget keltve. Adam Philips óriásiakat szólózott, Jonas Sanders dobost valamint Gary Meskil dübörgő basszusát, kiállását és azt a könnyed magabiztosságot ahogyan játszanak nem lehet eleget dicsérni. Egy dolog biztos: kora ellenére Gary Meskil nem mutatja jeleit lassulásnak vagy fáradásnak! A korai időpont és a csúcson lévő hőség ellenére nagyon sokan voltak, annyian, hogy talán egy nagyobb koncerthelyszín is megtelt volna! A 2013-as BA koncertjükről is azt írtam, hogy a Pro-Pain jobb időpontot érdemelne és most is ez a véleményem. Tudom, hogy csak beugrottak az M.O.D. helyére, de akkor sem értem miért nem kaptak jobb besorolást.
A Hed PE egy kaliforniai rapcore csapat, akik a punk rock/hc és a gangsta rap keverékét adják elő meglehetősen egyéni felfogásban. A műfaji hatások egyértelműek voltak minden dalban: punk rock, funk, hip-hop, metal, rap, reggae eklektikus keveréke, vagyis van valami mindenki számára. Mégis sikerült egy erős showt előadniuk. Szerencsére nem veszik túl komolyan magukat és a zenekar gondoskodik arról, hogy az egész tömeg mozogjon, ugráljon. A bulizás mellett a dalokra és Jared Gomesra építenek, Jared vonzza a figyelmet csak néha túl sokat beszél, de ezt ellensúlyozza a lelkes előadásmódja és a humoros könnyedsége, ami egy reggae/hardcore számban csúcsosodott ki. Jared ezt egy általam ismeretlen fúvós-billentyűs hangszerrel vezette be (többször is előkerült a fura hangszer), majd zúzásba váltottak a közönség legnagyobb örömére. A punk dalok mellett a reggae közjáték jó volt, annak ellenére, hogy nem illett a fesztiválra. A Hed PE megküzdött figyelemért és a sikerért, A nu-metal hullám egyik nagy túlélője az Ill Nino, de a latin dallamokkal fűszerezett nu-metalja sehogyan sem illett a fesztiválra és annyira idegenül hatott, hogy még ennek a rutinos zenekarnak is nehéz dolga volt. Talán náluk érződött a legjobban, hogy nem ennek a közönségnek szól a zenéjük. Ami friss hang volt a 2000-es évek elején, azt most nem emelik a többi zenekar fölé a salsa és merengue ritmusok. A latinos betétek természetesen feldobják a zenét, de 2015-ben ez már nem annyira izgalmas. Azért Dave Chavarri dobosra és Oscar Santiago ütőhangszeresre érdemes volt figyelni. Hiába játszott jól a zenekar, az showban nem volt annyi energia és agresszió, a közönség jóval kisebb létszámú volt, mint korábban a Pro-Painen, ráadásul a hangulat sem volt olyan átütő. Persze, akik ott voltak jól szórakoztak és élvezték a zenét.
A lengyel Decapitated nem vesztegette az időt egy lágy intro után hihetetlen intenzitással vágtak bele a feszes, koncentrált és technikás death metal szettjükbe. Az énekes Rafal "Rasta" Piotrowski fel-alá járkált, és morgott miközben Vogg a vastag riffet és szólókat hozta, a banda új dobosa Michal Lysejko pedig könyörtelenül ütötte a dobokat. A gitárjáték és a dobolás nagyon összetett, de élveztem a kiszámíthatatlan ritmusokat. A zenekar védjegye a zúzás és a progresszív pillanatok mellett a dallamosabb részek sem vesztek el. A hangzás olyan volt, mint egy vastag, nonstop hangzuhatag fűszerezve gyors ritmusokkal, szinte jó volt, hogy kaptunk egy szusszanásnyi szünetet a dalok között. Jó volt látni, hogy Vogg és Decapitated felülkerekedtek a nehézségeken, megérdemlik a legnagyobb tiszteletet a közönségtől.
A technikás death metal csak bemelegítés volt az igazi nehézsúlyú fellépők előtt. A mexikói-amerikai Brujeria az extrém zenét olyan színpadi show keretében adja elő, amit ritkán látni. Persze nem a Rammstein-féle látványorgiára kell gondolni, de így is bizonyosan a fesztivál legemlékezetesebb koncertjét láthatta a közönség Juan Brujo és Pinche Peach főszereplésével. Tizenöt éve nem adtak ki lemezt és ennek köszönhetően visszavittek a Brujerizmo-érába (2000), mert a műsor gerincét az említett lemez slágerei adták, A két, arcát kendővel takaró énekes mindvégig spanyolul beszélt és egy szót nem szólt angolul, így nem tudom milyen magvas gondolatokat akartak megosztani a közönséggel, de szerencsére egy kicsit sem veszik magukat komolyan: olyan látványelemekkel színesítik az előadást, mint a machetelóbálás vagy a szexi háttérénekesnők helyett Pititis, aki ostorral szabályozta Juant és Pinchét. A zenét közben szintén eltakart arccal El Cynico (Jeffrey Walker), Hongo (Shane Embury) és Podrido (Adrian Erlandsson) biztosították. Na, de Shane Emburyt ki nem ismeri fel? A SHOW végén (ez tényleg nagybetűs show volt!) pedig együtt énekelhette velük a közönség a cd-ről bejátszott levezető Marihuanát. Egy nagy színház volt az egész, de egyszerűen felejthetetlen!
A Dillinger Escape Plan nálam egyszerűen nem működött. Biztosan bennem van a hiba. Nagyon tetszett és értékelni tudtam például a Meshuggah koncertjeit, de ezt nehezen emészthetőnek találtam. Nem jött be, pedig a színpadi teljesítményükkel nem volt baj! Azt viszont el kell ismernem, hogy szó szerint izomból zenéltek. Az alig negyvenperces koncertjük alatt leamortizálták a színpadot és miközben a váltásokkal teli, pörgős matek-metalt toták egy talpalatnyi terület sem maradt kihasználatlan a színpadon! Non-stop ugrálás folyt a deszkákon, egy-egy mutatványuk közben azt vártam mikor dobnak egy hátast, de szerencsére nem történt baleset. Greg Puciato még
közönségbe is bemerészkedett, ami úszássá vált, utána az egyik állványra felmászva énekelt majd egy hirtelen mozdulattal visszaugrott a színpadra és folytatta a produkciót!
Az alig szusszanásnyi szünet után a brit grindcore legenda, a Napalm Death következett, sajnos Mitch Harris gitáros nélkül. Többségben voltak az új lemez dalai, de azért minden korszakból válogattak és kb. a koncert háromnegyedéig minden rendben is ment, zúdultak ránk a death/grind dalok, Barney rótta a köröket a színpadon, Danny Herrera jó formában volt, mint mindig, Greenway volt a show sztárja, azonban egyik pillanatról a másikra elromlott a mikrofonja. Nagy nehezen sikerült kijavítani a hibát, és új dalba fogtak, akkor a gitárok szálltak el. Végigjátszották a nótát, annak ellenére, hogy alig hallottunk belőle valamit, majd csalódottan hagyták el a színpadot. A technika ördöge legyőzte a megállíthatatlan grind-gépezetet...
Sajnos a Killing Joke elmaradt de helyette a nagyszínpadra került a Candlemass koncertje. Végre megtapasztaltam élőben miért a Candlemass az egyik legnagyobb doom metal banda. A koncert hangulatát az intro a Marche Funebre alapozta meg és rögtön igazi nagy epikus doom slágerekkel kezdtek, ráadásul a Mirror Mirror és a Bewitched is úgy dörrent meg, ahogyan kell, a zenekar korai lemezeire jellemző erőtlen hangzásnak nyoma sem volt élőben és ez kellő energiával töltötte meg a 6 perc körüli dalt. Mats Levén fantasztikus énekes, frontemberként egy kicsit agresszívebb, mint Messiah Marcolin. Marcolin jellegzetes hangját és karizmatikus színpadi jelenlétét ugyan nem lehet pótolni, de nem tartom rossz választásnak, Levén teljesen meggyőző volt. A zene és a Candlemass is annyira jó volt, hogy tiszta öröm volt nézni ezt a koncertet, egyedül Lars Johansson gitárszólóját éreztem feleslegesnek, de szerencsére nem húzta el feleslegesen sokáig és ebből bontakozott ki az akusztikus betéteket is felvonultató Under The Oak. Az előadás és a zenészek is nagyszerűek voltak, a setlist tökéletes válogatás a legjobb dalokból és az egész egyórás koncert alatt nem hagyták unatkozni a közönséget. Nem vagyok nagy doom metal rajongó, de Candlemass elkapott és magával ragadott.
Hihetetlen, hogy a Sepultura 30 éves. Az 1985-ös lemezük óta ismerem és hallgatom őket, láttam az eredeti felállástm de megkedveltem az új éra albumait is, és Derrick Green énekessel is megbarátkoztam. Most már ők is a "nagy öregek" közé tartoznak (és én sem vagyok már az a széllelbélelt ifjú metalrajongó, mint az első magyarországi koncertjük idején voltam). A 30 éves jubileumi turné keretében játszottak a fesztiválon és a setlistet is ennek megfelelően állították össze, nyitásnak rögtön a Troops of Doom, mondanom sem kell, hogy a közönség teljesen beindult amit csak fokozott az Arise és a dob-vezérelt, portugál nyelven előadott Ratamahatta csak tovább tüzelte a tömeget Eljátszották az évfordulóra megjelent új dalt (Under My Skin) és végül tapsvihar közepette távoztak a színpadról. Elkerülhetetlen, hogy összehasonlítsam a Sepultura és a Soulfly koncertjét. A Sepu egy nagyon profi koncertet adott, játszották ugyanazokat a Chaos-slágereket, mint a Soulfly (Refuse/Resist, Territory), másodszor hallhattunk a Roots Bloody Roots-ot is, és úgy érzem mindegyik összehasonlíthatatlanul jobban szólt, mint Maxéknál. Erősen támaszkodnak Andreas gitárjátékára, de nagyon hiányzik az átütőbb hangzáshoz a második gitár! De ez az egyetlen kifogásom. Na és ott van Eloy Casagrande, aki mára megtalálta a saját stílusát. És itt győz kiütéssel a Sepultura.
Megnéztem még a Death DTA (vagyis Death To All) műsorát, ami méltó tisztelgés Chuck Schuldiner előtt és szerencsésen elkerüli azt, hogy a könnyes, öngyújtólóbáló megemlékezés legyen. Ez valóban tisztelgés egy nagyszerű zenész élete és munkássága előtt. Steve DiGiorgio konferált és mesélt, Gene Hoglan nevéhez méltóan játszott, Max Phelps gitáros-frontember (bár a frontember szerepét inkább Steve DiGiorgio töltötte be) hibátlanul hozta az ének és gitártémákat és hangsúlyozta, hogy változtatás nélkül játsszák el Chuck szerzeményeit, továbbviszik Chuck Schuldiner örökségét. Szerencsésnek érzem magam, hogy láttam DTA koncertjét, Chuck zenéje időtlen és messzemenően meghatározó több nemzedék számára világszerte. Soha nem fogjuk elfelejteni.
