Ez pedig természetes kint játszódik a tengeren, stílusát tekintve horror, és valamikor a múlt század első éveiben íródott egy William Hope Hodgson nevű tag tollából. A történet pedig két mentőcsónakban hánykolódó túlélő körül zajlik, akik elvesztek odakint a bárkit felfalni képes végtelen vizeken. Azt, hogy természetes pedig azért írom, mert mikor visszautaztam az időben korábbi anyagaikhoz, megjelent bennem a félelem, hogy jómagam is tengeri beteg leszek, ha nem nyel el végleg a haragos kék mélység mire átúszik rajtam a közel hat órányi súlyos hanganyag. Ugyanis ahogy az a banda nevéből is jön, úgy minden lemezükön fajsúlyos helyen szerepelnek a hatalmas ősvizek valamilyen irodalmi mű tükrében, anyagonként közel másfél órában megzenésítve azokat.
Az összesen hat dalt tartalmazó album szerzeményei pedig egyet kivéve most is mind tíz perc fölé ívelnek. Lassú, kidolgozott felvezetésekkel érkeznek, mint az első The Isle című tétel, ami puszta gitár nyitójával harmonikus képet kezd el festeni, de az erre érkező tiszta énekhang ami először mesél, egyre inkább fogja könyörgőre, és ahogy burkoltan árnyékolja az egész hangulatát, megérkezik a drámai metál gitár is, ami egy erőben bő,ismétlődő témával korbácsolja végig a mély hörgésbe forduló, fuldokló éneket. A következő The Thing That Made Search nagyon hasonlóan épül fel. Hosszú, progresszív rock klasszikusokat idéző bevezetője elringat, szinte érzem, hogy az énekes az egyik mentőcsónakba képzelve magát fohászkodik a naphoz. Míg úgy négy percnél szintén átlép sűrű szaggatásba a gitár, mintha az elemek minden erejével egyszerre csapna le, és a monoton ritmus szekciótól kísérve a torok a napra már csak mint az ott ragadtakat perzselő halálgolyóra hörög. Daniel Droste egyébként ügyesen használja a két énekhangot. Tompa fényű mikor valóban énekel, és a vízbe is árkot váj, mikor bokából felhörög. A gitártémák pedig remekbe szabottak az albumon végig, valóban mindegyik egy-egy végítélet. Hűen a műfaj meghatározásához.
Aztán a Read Foam (The Great Storm), ahogy egy igazi vihar is, csavar egyet a lemezen. Komplexebb gitárjai ugyanis simán elhagyják az eddig tartott műfajkorlátokat és olyan organikus káoszt teremtenek, körülbelül azzal a dinamikával, amit mondjuk a Mastodon szabadon engedett korai őrületeitől szoktunk meg. A düh pedig valóban tajtékzik közben, mint Ahab kapitány szemében, mikor azt méregeti, valóban hallhatatlan - e a nála okosabbnak tűnő nagy fehér cet. Az ez után következő két negyed órás nóta - The Weedmen, To Mourn Job - főbb vonásaiban az első kettő számot követi, megütve pontosan azt a mesteri mércét. Egyébként erősen emlékeztetve továbbra is a remek kilencvenes évek eleji északi death / doom színtérre. Az Ahab ezen a lemezen is csak úgy, mint az előzőn, körülbelül azon a határon mozog, ahol a mérleg nyelve még nem dőlt át a súlyos, áthörgött rítusoktól a lágyabb okkult rock felé. Egyensúlyban tartva és eszményien összeolvasztva ezt a két vonalat. Vagyis amikor még nem vált el a szar a májtól.
Szóval köszönöm ennek az albumnak, hogy ennyire fenségesre sikerült, és hogy eszembe juttatott olyan kiváló lemezeket és időket, mint az Amorphis, Tiamat, Anathema, My Dying Bride korai lemezei azokban a bizonyos években. Köszönöm a bónusznótát. Hullámai épp annyira lenyűgözően fennköltek és bosszúszomjasak, mint a regényé, mely úgy tűnik erősen ihlette a zenekar tengertemető, nautikus doom riffjeit. Illetve köszönöm az ehhez szolgáltatott precíz alapokat Cornelius Althammer dobosnak, és azt, hogy leírhattam a nevét, mert szerintem kibaszott vicces. El is rakom a német metál nevek gyűjteményembe!
(4,5/5)
