A gótikus metal nagyon színpadias műfaj, ez tény, ezen kár sokáig morfondírozni, ám azon már inkább, hogy ezt a színpadiasságot melyik zenekar milyen szinten kívánja megfogalmazni. Mert ugye lehet kocsmai stílusban előadni, lehet haladó, esetleg profi szinten, meg lehet úgy, ahogy azt a Moonspell csinálja. Mert hát legyünk őszinték, hogy a Barba Negrában szervezett Gothica fesztivál teljes mértékben a portugál nagymesterek koncertjéről szólt. Hiába raktak köréjük az este folyamán négy zenekart (a Jaded Star nem tudott jönni, mert lerobbant a buszuk), sajnos nem sajnos, eme zenekaroknak esélyük sem volt arra, hogy bármennyire is elhalványítsák a Moonspell ragyogását.
Persze nem is lehetett reális cél egyik banda részéről sem, ám talán mégsem kellett volna hagyni, hogy ekkora legyen a differencia. A Gyöngyvér és a De Facto koncertjének nagy részéről lecsúsztam ilyen-olyan okokból. A De Facto utolsó két dalára jutottam be. Ők ugye néhány év után idén reaktiválta magukat, sőt jövő év elejére már új lemezt is terveznek. Anno még Evangeliom, Karizma lemezek idején viszonylag sokat hallgattam őket, aztán kicsit meguntam és kikopott, de igazán kíváncsi voltam arra, hogy koncerten mennyire meggyőzőek, de sajnos csalódnom kellett e rövid idő alatt, nekem valahogy nem jött be az az olcsó poénkodás, amit Tóth Gyula frontemberi poszton művelt. Ő meg kissé nehezményezte, hogy a sört csapoló alkalmazottnak nagyobb sikerük volt, mint nekik, mert a pultok előtt több ember volt, mint a színpad előtt. Keserűen megjegyezte, hogy reméli, hogy Moonspell-re többen jönnek. Látnok. Hát ez a sorsa a kezdő/újrakezdő zenekaroknak. Meg az is, hogy dobozhangon szólnak...
Kis pakolás után a gótikus metal magyarországi alapítója, a Nevergreen lépett a színpadra és ugyan Bob Macura is lázzal és orrfolyással küzdött, ez nem zavarta, egészen korrekten tolta a metalt. A hangzásra lehetett panasz, mert a gitáros szólói elég gyéren szóltak, ráadásul mintha néha a technika sem lett volna nála mindig a helyén. Náluk már inkább működött a show, igaz rutinosabb rókákról van szó, ezt simán hozták rutinból. A frontban lévő zenészek egységesen napszemüvegben érkeztek, ami aztán lekerült a dögmeleg miatt. A régi dalok nekem jobban mentek, mint az újak, de ettől függetlenül úgy látszott, hogy a hithű Nevergreen rajongók a színpad előtt jobban és többen voltak, mint egy órával ezelőtt. Ám mégsem sikerült egészen hangulatba kerülni, kicsit laposkás volt az előadás íve, kicsit aggódtam már az este miatt ezen a ponton.
Némiképpen meglepő volt a Dagoba megjelenése a Gothica fesztiválon. Egyrészt azért, mert közük nincs a gótikus metalhoz, másrészt, mert előadásuk konkrétan homlokon rúgott minden jóérzésű feketébe öltözött gót arcot. A francia négyes inkább valami groove metal/metalcore keverék zenét nyomat, amivel itt erőteljes ‘most itt miafasz van’ nézéseket tudtak kicsikarni a népekből. A meglehetősen extrovertált frontember kicsit Tim Lambesis-re emlékeztetett kigyúrt, kivarrt karjaival és izompólóban. Nagyon igyekezett összehozni egy circle pit-et, de hát egy goth metal koncerten ez nem egy könnyű feladat, nem is nagyon jött össze. Nem mondom, erő és energia volt a zenéjükben dögivel, de valahogy a koncert végére inkább unalmas lett ez a konstans zúzda, nem hozták meg a kedvemet, hogy rájuk keressek.
Fél 11 környékére a lesötétített és elzárt színpad mögött helyére került minden csavar és csak arra a várt a publikum, hogy az a bizonyos függöny felmenjen. Már a látvány is jelezte: itt kérem szépen itt gótikus metal színház lesz a legmagasabb színvonalon. A dobok elé épített kos koponya eszméletlen jól nézett ki, a billentyűs hangszereket pedig orgonasípokkal takarták el, mintha csak egy templomi orgona mögött játszott volna Pedro Paixao. Ehhez jött persze hozzá Fernando Riberio előadása, aki természetes, mint mindig, most is hihetetlenül szuggesztíven adta elő az ördögöt, az angyalt, a vámpírt, a vérfarkast és még ki tudja, hogy hány szerepben tetszelgett. Persze a fénytechnika is hozzátett vastagon, folyamatosan azon agyaltam, hogy amikor a vörös fénnyel világították meg a Ribeiro-t, hogy könyörgöm valaki ajánljon már fel neki valaki egy filmben, hogy játssza el Lucifer szerepét, mert nála hitelesebbet nem tudok elképzelni. Még egy gondolat a színpadi effektekről. Régen láttam élőben ennyire tökéletesen működő technikát. A vörös festésről már beszéltem, de remek volt Vampiria végén a fehér fényárba borított Fernando mintha mennybe menne. Tökéletes időzítéssel működtek az olyan apróságnak tűnő dolgok, hogy amikor saját mellkasát döngölte, pontosan akkor villantak a háta mögött a fények. Apróság, amitől tényleg profi lesz a műsor. Persze nem szeretném kihagyni az egyik legnagyobb húzását, amikor a The Future Is Dark alatt a gitáros feje felett hullani kezdett a hó.
A turné hivatalos címe a Road To Extinction - aminek második állomása volt a pesti - így nem meglepő, hogy az új lemez adta a koncert gerincét (hat dal), de nem is baj, hiszen az új lemez zseniális lett, újra belökve a Moonspell és talán a színtér szekerét is. Ám ami sokkal nagyobb plusz, hogy nem feledkeztek meg arról, hogy idén húsz éves a Wolfheart, ami meghozta a zenekar számára a világhírt. Így szépen belepakoltak a setlistbe négy dalt is, amik tényleg nagyon jó helyen voltak elsütve. Viszont aminek én személy szerint a legjobban örültem, az az Irreligious blokk. Az Opium/Awake/Midnight Ride (igen, az utolsó a Wolfheartról van) etap alatt hát hogy finoman fogalmazzak, nagyon megérintett. Idáig nézve, a koncert első fele, az első hét dal, szinte a vesémbe látott. Jött a két zseni dal az Extinct-ről, a Night Eternal, majd a The Last Of Us újra az idei dalcsokorból és a már említett időutazás 95-96-ból.
A szeánsz második felét az Extinct és Wolfheart uralta, amiből nagyon a Vampiria nagyon jó volt és Ataegina is nagy húzás volt, hogy egy folkos örömtánccal kibillentette a hallgatóságot a komfortzónájából. De akkor ráadás előtti utolsó dobás vitt mindent, hiszen az Alma Materre begőzölt tömeg nagyon is elkapta a fonalat. Természetesen mindenki akarta őket vissza és a közakarattal nem is lehetett szembemenni és a ráadás is igazi parádé volt. Az Everything Invanded-del nyitottak a The Antidote lemezről 2003-ból, aztán a behavazós The Future Is Dark, amitől csak úgy borsózott az ember háta. Természetes a végén nem lehetett más, mint a Full Moon Madness. Totális őrület lett a vége, tökéletes befejezése egy tökéletes előadásnak.
Stílusosan még majdnem a telihold is összejött, pár nap hibádzott, de nyílván nem ezen múlt. Egyszerűen nagyon érzik ezt a miliőt, ebben vannak otthon, ez az ő hazai pályájuk. Ráadásul ez nem tűnt úgy, hogy a x. turné y. koncertje lenne és rutinból lehozták a kötelezőt. Látszott, hogy élvezték, amit csinálnak, szerették, hogy imádják őket a rajongók. Úgy tűnt, hogy valóban minden pillanatát meg akarták élni ennek az estének. Két éve láttam őket utoljára a FEZEN-en, akkor beszélgethettünk is Fernando Riberio-val, akit azóta is félistenként tisztelek, de valahogy a koncert után éreztem, hogy a klubos buli az ő közegük, amiben nagyot tudnak gurítani. Igen, így képzeltem el a fejemben egy Moonspell bulit. Minden egyes pillanatát újra akarom és még másfél órával később is az autópályán suhanva a sötétben magamban kukán vigyorogva rögzítettem a tényt, ha legközelebb újra jönnek, én ott leszek.
Breathe (Until We Are No More) ; Extinct ; Night Eternal ; The Last of Us ; Opium ; Awake! ; ...of Dream and Drama (Midnight Ride) ; Medusalem ; Malignia ; Vampiria ; Ataegina ; Nocturna ; Alma Mater ;
//// Everything Invaded ; The Future Is Dark ; Full Moon Madness
FOTÓK: RÉTI ZSOLT, TÖRÖK TAMÁS (Nevergreen, Dagoba). További KÉPEK ITT.
