Ha van olyan "pop", amit csak idézőjelben hívhatunk popnak, ami olyan, hogy idehaza egyértelműen rockerek hallgatják majd, ami sokkal provokatívabb, dögösebb és/vagy sötétebb, mint a hazai möttáálfelhozatal java, akkor azt olyanok művelik, mint Chelsea Wolfe és Ariel Pink. A sötét úrnő és a fényességes hölgyúr szombaton és vasárnap szinte egymást váltják a top budapesti backstage-ekben.
Mi pedig elmondjuk, miért kéne rajtuk összefutnunk.
Chelsea kisasszony nevezetes a művészvilágban oltári nagy és oltári sötét szemeiről, hangjáról, basszusokkal telített drone / gót / neofolk zenéjéről, alvás-paralízises és durván vallomásos-depresszív szövegeiről... Nem hiába kérték be a dalát a Trónok Harca legutóbbi évad-trailerébe, és őt is majd' minden figyelemre méltó európai venue deszkáira. A nő egy jelenség. Grimes és Amanda Palmer mellett sokan őt emlegetik az egyetlen kortárs dívának, aki kész újra más irányba terelni a popzenét - de Ms. Wolfe a jelek szerint kiválóan megvan a rivaldafény helyett az az keltette árnyékokban. Ami szól, a Happy Birthdayen kívül, mert épp nálunk éri őt a 40. szülinapja: az Abyss. Legújabb albumán szirup sűrűségű mizantrópia, érzékiség és ambient zajok keverednek nyers gitárokkal és némi hallucinogén romantikával. A jelek szerint rendbejövőben van turné közben torokgyulladásából is, Németországban gyors kezelést kapott, szóval bízzunk benne, hogy nálunk és a hátralévő állomásokon is már minden rendben lesz. Megjelenés szigorúan feketében, most még a csipke is engedélyezett!
A bemelegítés se lesz semmi: a házilag forrasztott poszt-punk / pszichedélia / krautrock patentjét egyedüliként jelző veterán A Place To Bury Strangers hoz némi táncbítet a Wolfe-féle nagy megzuhanás elé. Mintha a Joy Division reinkarnálódott volna egy sokkal szikárabb és kiforrottabb hangzásban a XXI. századra. Mintha a gitár többé nem lenne gitár, és holnap se lenne holnap. Hogy ez kinek mennyire rokk, sokadlagos: a PTBS napjaink egyik utolsó tényleg korszakos jelentőségűnek mondható zenekara. Az már csak az abszolút hab a koromfekete tortán, hogy ŐK IS lemezbemutatnak: a Transfixaition c. vadiúj, fenyegetően lüktető anyag úgy fest, kirántja őket eddigi fémes morózuskodásukból. Akkor márpedig tuti ki fog minket is.
A Grooms zaklatott indie-postrock-shoegaze akármije és az A Dead Forest Index csicsátlanított gótfolkja pedig kb. (nincs már feljebb) a koktélcherry lesznek. Totális megborulás, fokozatos, egyre sötétebb és tömörebb csokikrém-rétegek, amire felépül az a bizonyos zenetorta. És ilyes nasik ritkák a magyar fülnek.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
MÁSNAP pedig egy ilyen valszeg feketekeserűkkel kísért fekete, keserű koncertsor után, mi sem jobb, mint egy kis "kézműves hálószobapop"a Dürerben. (Ez leírva vérlázítóan ocsmány, de várj csak.) Ariel Pink 25 éve aktív, a DIY zenének, mint olyannak a pápája. Anno szájjal és gitárján dobolta a ritmusszekciót, analóg 2-sávosokra rögzített egy életművet, több perszónát próbált fel, mint ahány bandás pólód van, és az utóbbi években végre meg is kapta azt a figyelmet (meg végre vett egy 100$-nál drágább gitárt), ami járt is neki, meg nekünk. Queereskedő, színes, vagány, röhög rajtad, rajtam, meg magán, és álomszerű románczenét csinál. Egyszerre paródia és esszencia.
Ja, előtte pedig Jack Name-ék pöngetnek. Meg vernyákol, meg loopol, meg zajong. Ariel modern és kissé még borultabb tanítványa. Totális mindfuck-páros lesznek ők ketten, tökéletesek egy kis topogáshoz kiábrándult poszt-punkokkal és nikotinista bölcsészlányokkal. Vagy ha te is ezek egyike vagy.
Ha mi ti lennénk, még most lecsapnék az elővételben máig baráti jegyekre. A 2 koncert, a 6 banda együtt kijön némi helyben sörrel úgy egy tízesből. Nem arra célzok, hogy szerintem ne idd el a pénzed, hanem inkább ide, hanem... Áh, hagyjuk. De, igen, pontosan arra célzok.
~
Katt az ikonokra a két koncert infóiért és jegyrendelésért, ill. a névjegyre Nemesúr további írásaiért!