A hegyekkel az a baj, hogy nem tudja az ember, hogy álljon hozzájuk. Tervezzen útvonalat? Szerezzen szakértői, túlélő- és mászóeszközöket? Tanulmányozzon más hegyeket? Készítse fel magát rájuk, keressen más tudatállapotot, ami szellemileg alkalmassá teszi őt a feladata felmérésére és netán elvégzésére? Vagy már el is cseszte, túlgondolta, ahelyett, hogy végre-valahára mászni kezdene?
Egyáltalán nem véletlen, ha egy ilyen élethelyzetben találunk rá erre a lemezre - vagy vice versa, ha ez a lemez ezekre a kérdésekre segít reflektálnunk. Rohadt régóta ülök rajta, és legalább 6-7x meghallgattam már, mire egyáltalán észrevettem, hogy már ennyiszer. Hogy én is vesztegelek a lábánál, pedig már az utolsó karcig ismerem. Talán nem véletlenül. Sok feladat csak épp olyan nehéz, amennyire azzá tesszük magunknak, lett légyen szó egy elsőre pofonegyszerűnek tűnő kritika, vagy első blikkre tök simának festő posztmetál-album megírásáról... meghallgatásáról... megemésztéséről. Szóval fejjel neki, aztán majd csak megbirkózunk vele valahogy, ha bízunk a képességeinkben meg a mélynyomókban, a csúcson majd ráérünk levonni a következtetést.
Amiből van dögivel. A HEGY nevéhez illően egyértelműen kimagaslik az európai poszt-geofrámiából. De ez csak akkor tűnik fel (és igazán értékesnek), ha tényleg nekiveselkedünk, és a végére érve - jó közhelyesen - nem is a hegy külső-belső tájait győztük le, hanem valamilyen értelemben saját magunkat... Pl. azon prekoncepciónkat, hogy végig tudunk-e ülni manapság, akár teljesen, akár fél füllel figyelve egy ekkora súlyú és 50 perces lemezt, vagy azt, hogy lehet-e még a poszt- és nem-poszt műfajokat tényleg új és tényleg érdemes módon kombinálni. Vagy valami sokkal személyesebbet, hacsak nem... Áh, dehogy. Neki se állunk. Csak nézegetjük azt a kurva ösvényt, köldökünket, avagy a PLAY gombot, kinek mi, egyre zrikáltabban, aztán... Aztán később, észre se véve, hogy felértünk, már minden világosan látszik, és nem akaródzik elindulni visszafelé, a silány, egyenletes talajra.
A 80 Miles Out & 6 Feet Under pontosan ezt az érzést nyújtja. Messze mindentől és kellő, épp elföldelési mélységben ahhoz, hogy a felszíni fény még leérjen hozzánk.
Ha van olyan "pop", amit csak idézőjelben hívhatunk popnak, ami olyan, hogy idehaza egyértelműen rockerek hallgatják majd, ami sokkal provokatívabb, dögösebb és/vagy sötétebb, mint a hazai möttáálfelhozatal java, akkor azt olyanok művelik, mint Chelsea Wolfe és Ariel Pink. A sötét úrnő és a fényességes hölgyúr szombaton és vasárnap szinte egymást váltják a top budapesti backstage-ekben.
