Az egy dolog, hogy a koncertre járáshoz alapvetően bírni kell az éjszakai műszakot, de súlyos és fájdalmasan vontatott doom / death metalt éjfél után élőben hallgatni már valóban átlag feletti állóképességet igényel és talán az élvezetéhez is szükségeltetik ilyen késői órán némi beteges hajlam. A szervezők mindenesetre mindent megtettek azért, hogy azok se maradjanak ki ezekből az örömökből, akik a Nightwish / Arch Enemy / Amorphis trió aréna-bulijára szintén jegyet váltottak. (Ilyen megfontolásból került át az esemény a Showbarlangból a Dürer Kert kistermébe.) Így Juha Raivio és társai előtt is alkalom nyílhatott átugrani a „szomszédba” és beköszönni a honfitárs cimboráknak. (A kép nem a helyszínnen készült. Fotó: João Fitas)
A Visioned Frailty röviddel fél tíz előtt csapott a húrok közé. A várpalotai négyes beugró vokalistával lépett színre, de az összhatásból ez nem vett vissza, hiszen egy hajdani tagjuk állt ismét csatasorba erre az alkalomra Győrik Szabolcs személyében. Ő énekelt ugyanis a két évvel ezelőtti I Rise From The Dark Spumes of The Sea albumon. Muzsikájuk épp annyira táplálkozik doom, mint death metal forrásból és aki időben érkezett, bólogathatott egy jót a pőre, sallangmentes riffekre.
A black / death irányból érkező olasz Adimiron az extrém metal kísérletezősebb ágát képviseli. Műsoruk a tavaly napvilágot látott negyedik lemez (Timelapse) anyagára épült, és bár a stúdióváltozathoz képest nyersebben szólaltak meg, valamint Andrea Spinelli énekes is feláldozta a dallamokat a veszett hörgés javára, az izgalmas hangszeres játék azért figyelemre méltó volt. Cecilia Nappo teljesítménye – a csapat esztétikai megjelenésének erősítése mellett – sem szorítkozott puszta basszus-alapozásra. Jelenlegi zenei elképzeléseik sokszor a Gojirát juttatták eszembe, az ő híveiknek az Adimiront is merem ajánlani.
A taljánok komplex kalandozásai után a Wolfheart ismét a direkt fogalmazásmód jegyében zúzott. A markáns kiállású vezéregyéniség Tuomas Saukkonen énekes-gitárostól érdekes módon többnyire Lauri Silvonen bőgős vette át a konferálást, viszont ő sem eresztette bő lére a mondandóját és a végig mániákusan headbangelő banda irgalmatlanul intenzív szettet tolt. Ráadásul a színpadképre és a fényekre is különös gondot fordítottak. A Wolfheart-féle „winter metal”-ban (ezt a definíciót vélhetően maga Tuomas találta ki, amúgy az egészen korai, death metalos Amorphisnak egy mai, brutálisabb verzióját kell elképzelni alapvetően) az a speciális, hogy a himnikus északi dallamok éppoly meghatározóak benne, mint a kíméletlen riffelés, mégsem veszik el ez utóbbinak a durva élét, inkább extra színezetet adnak hozzá. A billentyűs témákkal Tuomasék nem spóroltak. Ezeket ugyan samplerről játszották be, ám nélkülük szegényesebb lett volna a Wolfheart hangzása. Elsöprő erejű koncert volt!
Mondanom sem kell, a Swallow The Sun hangulatos, dallamokban is bővelkedő doom / death metalja ezután fölöttébb erős kontrasztként hatott – nálam eleve inkább otthon hallgatva hatásos –, de a maguk módján ők is nagyot alkottak. A maga fagyos, rideg mivoltában is csodás szépséget sugárzó atmoszféra, amely a Skandináviából származó csapatok jellegzetessége, a maga teljes pompájában mutatkozott meg. A tripla (!) albummá duzzasztott idei Songs From The North hat tétele is átfogó képet adott a Swallow The Sun muzsikájáról, a néhol funeral doomba hajló hömpölygéstől az átszellemült akusztikus témákig. A műsor leggyönyörűbb pillanatait én személy szerint a The Heart Of A Cold White Land alatt éltem át, bár a Cathedral Walls (Anette Olzon énekével, természetesen felvételről) szintén felemelő volt. A program fennmaradó része pedig a korábbi anyagok mindegyikébe betekintést nyújtott az első teljes album kivételével, cserébe viszont megkaptuk az először az első demón megjelent -t. Aki igazán elmélyülten szeret zenét hallgatni, és akit egyszer megfogott a „napnyelők” számainak atmoszférája, az nem akármilyen élménnyel gazdagodva indulhatott haza az éjszakában.
