Az elmúlás, a vég az élet rendjéhez tartozik. 2015 során is távoztak az élők sorából régi bálványaink, illetve oszlottak fel kedvenc zenekaraink. Szomorú, sőt tragikus hírekből még az óév végére is kijutott és ezt most aligha kell részleteznünk. Az USA Massachusetts államából származó, idehaza különösen szép emlékben élő Bane már korábban, a Don’t Wait Up album megjelenése idején a befejezés mellett döntött és igazán nemes gesztus volt tőlük, hogy utolsó EU-turnéjuk záróbuliját Magyarországon tartották. Mire ez az interjú megjelenik, a zenekar már túl van a huszadik évfordulós dupla koncertjén, amelynek helyszíne ugyanaz a worcesteri (a csapat szülővárosa) klub, ahol anno a legelső bulijukat is nyomták. 2016 júniusában, az utolsó amerikai turné lezárultával pedig végérvényesen pont kerül majd a történet végére. A felejthetetlen hangulatú budapesti koncert után beszélgettünk – egyebek mellett természetesen a feloszlás hátteréről és a jövőre vonatkozó elképzelésekről – a jelenkori hardcore mozgalom egyik meghatározó bandájának frontemberével, Aaron Bedarddal.
Milyen érzések munkálnak benned most, hogy Budapesten véget ért a Bane utolsó EU-turnéja?
Aaron: Túláradnak bennem az érzelmek. Számtalan különböző érzés fog most el. Sosem volt igazán az én asztalom az ünnepélyes búcsúzkodás, nehezen dolgozom fel az ilyesmit. Kemény dolog. A buli ütős volt, élveztem, de azóta egy iszonyatos érzelmi hullámvasúton ülök…
Mit szóltál a lufikhoz, gumimatracokhoz stb.? Hogy tetszett az itteni közönség meglepetése?
Aaron: Nagyon kedves ötlet volt! Valóban meglepődtem, amikor megláttam mindezt a színpadon.
Mit jelent számodra Magyarország? Honnan ered a zenekar különleges kötődése az országhoz? Kifejtenéd ezt kicsit bővebben, mint a koncerten tetted?
Aaron: Nálatok sem töltöttem több időt, mint máshol, de amikor itt járok, mindig az a benyomásom, hogy a gyerekekben megvan a valódi közösségi érzés. Szavak nélkül is kapcsolatot teremtettünk velük. Az ő szívükben is ott van az, ami a miénkben és erre igen hamar rádöbbentünk. A koncertekben is mindig megvolt ez a bizonyos energia és tűz. Nem tudom, miért beszéltem most a színpadon az első itteni fellépésünkről, de mindig szólni akartam róla, mert szerettem volna tudatni, mennyire hálásak voltunk azért és milyen kibaszott sokat jelentett nekünk az, hogy a srácok már akkor eljöttek megnézni minket és tomboltak ránk, amikor még kicsi, ismeretlen banda voltunk és életünkben először jöttünk át Európába. Ahogy utána visszajártunk, egyre jobb bulikat nyomtunk. A Bane az a fajta zenekar, amelyik megbecsüli ezt a hűséget és kitartást. Az itteni emberek nagyon szívélyesek. Ahogy bennünk, úgy bennük is megvan az érzelmesség, a nosztalgia, és tudják becsülni a dolgokat. Máshol ez nem annyira jellemző.
Hogy tetszik a Reaction fanzine-nek a kizárólag a Bane-ről szóló különszáma?
Aaron: Igazán csodálatos munka! Soha senki nem csinált még rólunk ehhez hasonlót! Senki nem fektetett ennyi melót abba, hogy kimutassa, mit jelent neki a banda! És mennyi embert sikerült megnyernie az ügynek! A fanzine utolsó oldalán az örök kedvenc zenekarom énekese szól néhány szót a Bane-ről! Sosem találkoztam vele, csak messziről bálványoztam őt. A szerkesztő pedig megtalálta és rávette, hogy beszéljen a Bane-ről. Őrület, baszki! Valami egészen különleges érzés!
Ti magatok is összeállítottatok egy hasonló kiadványt a legutóbbi japán turnétokról.
Aaron: Így van. Jamesszel (James Siboni, basszusgitáros) úgy döntöttünk, hogy az utolsó japán túránkra magunkkal viszünk néhány eldobható fényképezőgépet és annyi képet készítünk, amennyit csak lehet, aztán kiválogatjuk a kedvenceinket és megírjuk, mi mindent éltünk át a turnén. Tudtuk ugyanis, hogy érzelmileg igen jelentőségteljes útnak nézünk elébe. Régen jártunk már Japánban és rengeteg barátunk van ott. Szerettük volna megörökíteni az eseményt. Annyira élveztük a túrát és annyira örültünk, hogy meg tudtuk örökíteni, hogy elhatároztuk, ugyanezt Európában is megcsináljuk. Hoztuk a fényképezőgépeket és minden nap fotóztunk. Otthon majd válogatunk a legjobbakból és írunk erről a turnéról is, csak terjedelmesebben, hiszen a japán út hatnapos volt, itt meg hét hetet töltöttünk. Majd meglátjuk, mi fog ebből kisülni, de biztosan meglesz a második rész, sőt talán a harmadik is az utolsó USA-turnéról.
Most viszont térjünk rá végre arra, miért döntöttetek a befejezés mellett!
Aaron: Egyszerre két dolog is közrejátszott ebben. Egyrészt öregszem, a negyvenes éveim közepén járok. Az energiaszintem kezd visszaesni, a testem nem bír annyit, mint húsz éves koromban, a térdeim tönkrebaszódtak, a színpadon borzasztóan elfáradok. Érzem, hogy a Bane lassanként elveszíti a lendületét, holott a köztudatban nagy hatású, roppant energikus hardcore bandaként él. Nem akartam, hogy árnyékává váljon egykori önmagának. Nem akartam, hogy a terem végéből minket néző idősebb arcok így beszéljenek rólunk: „Baszki, én még emlékszem arra, amikor jók voltak!” Úgy éreztem, észre kell vennünk, amikor kezdünk lelassulni. A zenekar rengeteget jelent számomra, ezért tiszteletben akarom tartani azt, amit célként tűztünk ki magunk elé, és amit az emberek elvárnak tőlünk. Másrészt néhány tagnak már gyermekei vannak, egészen kicsik is. Őket otthon hagyni rettentő nehéz, valóságos kínszenvedés. Megvolt a lehetősége annak, hogy visszaveszünk a tempóból és mondjuk kéthetes időszakonként dolgozunk tovább, de az én agyam nem így működik. Vagy csinálok valamit, vagy nem. Részben lelkesítő volt a tudat, hogy nem fogok zenekarban játszani és ezáltal nem lesznek kötöttségeim: oda mehetek, ahova csak akarok, szerelmi viszonyt kezdhetek, más szenvedélyeimnek élhetek. A zenéléstől ugyanis soha nem távolodtam el túlságosan, mindig is ez volt a védőhálóm, a biztonsági zónám. Kockáztatni akartam, bátran kipróbálni, milyen az élet a Bane-en kívül. Meghoztuk ezt a rendkívüli horderejű döntést…
Kemény volt, igaz?
Aaron: Az. Lehet, hogy bánni is fogom. Bárcsak visszajöhetnék tavasszal, ahogy mindig is tettük! Kurva nagy feelingje van, még mindig imádom! Most is kibaszott jól éreztem magam a színpadon, hatalmas buli volt! Úgyhogy van bennem egy hang, amelyik azt mondja: „Bassza meg, ezt alaposabban át kellett volna gondolnunk!” De hát amit mondtunk, megmondtuk. Bejelentettük, hogy ez lesz az utolsó lemezünk, ez lesz az utolsó dél-amerikai, ausztráliai, európai turnénk. Innen már nem lehet visszatáncolni.
Ezek szerint már a Don’t Wait Up megjelenése előtt eldöntöttétek, hogy az lesz az utolsó Bane album?
Aaron: Leültünk ezt átbeszélni és elhatároztuk, hogy ha szeretnénk még egy ideig zenekarként együtt maradni – ez nagyjából két éve volt –, akkor még ki kell hoznunk egy utolsó lemezt és akként is kell meghirdetnünk, mert ez lázba hozza majd az embereket. Ki fognak mozdulni, hogy ünnepélyesen búcsút vegyenek. Ez be is vált, a koncertek csodálatosan sikerültek a lemez megjelenése óta és magának az albumnak a fogadtatása is nagyszerű volt. Elértük, amit akartunk.
Ott voltál valamelyik kedvenc zenekarod búcsúbuliján?
Aaron: Igen, több bandáén is, bár ezek többsége azóta újjáalakult és koncertezett. A legemlékezetesebb a Have Heart búcsúja volt. Nagyon különleges, érzelmekkel teli este volt. Az a szerencse ért, hogy mi is játszhattunk ott.
Az a döbbenetes, hogy rengeteg, nálatok jóval fiatalabb csapat dobja be a törölközőt, akik a példaképeiknek tekintenek benneteket.
Aaron: Nos, mi úgyszólván fáradhatatlanok voltunk. Nem is tudom, miként lehettem olyan szerencsés, hogy mindig sikerült hozzám hasonlóan elszánt arcokat találnom magam mellé, akik folyamatosan akarták ezt csinálni. Nálunk soha nem történt olyan, hogy valamelyik kulcsember adta fel. Gyorsan eltelt az idő, de sosem tűnt tíz vagy tizenöt évnek. Még mindig érezzük az újdonság varázsát és izgalmát. A mai napig se vagyunk képesek felnőni, viszont így nem veszett ki belőlünk a szenvedély. Még mindig nagyon lelkesek vagyunk.
Mi volt az oka annak, hogy a Don’t Wait Up album szokatlanul hosszú idő után, kilenc év elteltével jelent meg?
Aaron: Valahogy ez is hozzátartozott a Bane-hez. A Give Blood és a The Note között eltelt idő sem volt éppen rövid. Nem vagyunk kifejezetten motiváltak, ha kemény munkáról van szó. Imádunk turnézni, együtt lógni, koncertezni, pizzázni, az viszont nem az erősségünk, ha valóban keményen bele kéne vetnünk magunkat a melóba. Ki tudja, miért van így. Mielőtt erre a turnéra indultunk volna, megbeszéltük, hogy újra előszedünk két régi nótát. Elég lett volna tíz perc, hogy leüljünk együtt és akusztikusan játszva betanuljuk ezeket. Végül csak egyszer sikerült megcsinálnunk. A célirányos munka nekünk nagyon nem megy. Ahhoz is le kellett ülnünk, hogy megállapodjunk az utolsó albumról, amelybe bele kell tennünk szívünket-lelkünket, amelyre heti rendszerességgel kell próbálnunk stb. De összehoztuk.
Hogyan látod, mi minden változott a hardcore mozgalomban a kezdetekhez képest két évtized alatt?
Aaron: Ezt a kérdést sokan teszik fel nekem, de nehéz megválaszolnom. Rengeteg dolog változott, ugyanakkor semmi nem változott. A fiatal gyerekek ma is megtalálják az utat ehhez a közösséghez, amelyet ma is ugyanazok az érzések hajtanak, mint engem. Ez a zene életerőt ad, levezetheted általa a benned rejlő dühöt és agressziót. Azt érezteti veled, hogy a része vagy valami különlegesnek, amit a világ nagy része nem ért, és hogy jó dolog fiatalnak lenni. Ez az érzés soha nem múlik el. Számomra felülír egy csomó negatívumot. Egy sor olyan dolgot, amely az Internet hatására változott, meg azt, hogy a mai srácok mennyire elkényelmesedtek. A modern társadalom ezzel jár, de a lényeg nekünk ugyanaz marad: továbbra is vannak srácok, akik felfedezik maguknak a Minor Threatet vagy a Bad Brainst. Az ő videóikat nézik a hálószobában a földön…
Említhetnénk éppenséggel a Bane-t is, ha már itt tartunk!
Aaron: Ez nagyon kedves tőled! Szóval sok dolog változott. Mindig is úgy gondoltam, hogy az Internet mindent jelentősen megkönnyített: a zenekaralapítást, a turnézást, a kapcsolattartást. Ugyanakkor kényelmessé tette a srácokat, akik képesek napokon át a Google-on lógni, míg egyszer csak az 1983-as New Yorki hardcore szakértői lesznek. Amikor én voltam fiatal, ez még nem így működött, ennél kicsit többet kellett tenni érte. Ez nem feltétlenül rossz dolog, egyszerűen ilyen a mai világ, ezzel kell együtt élnünk. Minden negatívumban próbálok valami pozitívat találni. Ma talán erősebb a bandaszellem, mint azelőtt volt. Az emberek talán nagyobb szükségét érzik, hogy a többi hardcore srácra erőltessék az akaratukat és az erejüket, meg hogy rajtuk éljék ki az agressziójukat. Ez elkeserítő. Ha viszont a mostani buli helyszínére gondolok, húsz évvel ezelőtt nem biztos, hogy egy hardcore koncertre ennyien jöttek volna el a zenekart ünnepelni! Úgyhogy sok dolog változott, jó és rossz értelemben egyaránt, de ami csodálatos az egészben, az mindig is megvolt. Értem ezalatt magát a zenét, amelynek hatására az ember úgy érzi, egy kibaszott hegyet is képes lenne megmászni.
Ezek szerint továbbra is tudsz kötődni a hardcore mozgalomhoz.
Aaron: Persze. Ha nem érezném magam otthon benne, már otthagytam volna. De ma is úgy érzem, a zászlóvivője vagyok valaminek.
Mi volt a legnagyszerűbb dolog, amit a zenekarral elértetek?
Aaron: Voltak, akik azzal jöttek hozzám, hogy a Superhero dalunk miatt hagytak fel a dohányzással és anélkül nem lett volna erejük hozzá. Ha valaki ilyesmit mond el nekünk és komolyan is gondolja, azzal azt érezteti velünk, hogy hatással voltunk egy döntésére, amelynek folytán egészségesebb, erősebb lett. A korai időkben, 1997-ben is kaptunk ilyen leveleket. A 7 incses lemezeink borítóján rajta volt a címem, a srácok pedig írtak nekem és ehhez hasonlókat meséltek. Számomra azóta sem létezik semmi ehhez fogható. Sem a hosszú zenei pályánk, sem a helyek, ahol megfordultunk, sem a nagy bulik nem homályosítják el azt, hogy írtunk néhány dalt, amelyek segítettek a srácoknak újragondolni a döntéseiket. Én magam is ilyen kölyök voltam. Youth Of Today-t hallgattam és jobb életet akartam élni, tisztábban, pozitívabban. Az ő szövegeik indították el bennem a változást. Ebbe a zenekarba valamivel idősebb fejjel kerültem és huszonöt évesen már képes voltam elgondolkodni azon, mit is akarok ide magammal hozni. Nos, pontosan azt akartam elérni, hogy az emberek jobb döntéseket hozzanak. Ha pedig valaki elmondja, hogy ezt sikerült is elérnünk, nekem az az elsődleges. Ez volt a fő célom a zenekarral. Mindig is pusztán hardcore csapatnak tekintettem magunkat. Azt akartam, hogy őszinték és igazán valóságosak legyünk, hogy ne szaladjon el velünk a ló, és hogy ne felejtsük el, honnan jöttünk. Hogy tudjuk, milyen koncertjáró fiatal gyereknek lenni, és hogy ne a buszból, a távolból ítéljük meg a mozgalmat, hanem annak részesei legyünk. Hűek akartunk maradni mindahhoz, amit a közösség jelent nekünk. Szerintem ez le is jött rólunk az embereknek. Látták rajtunk, hogy odafigyelünk rájuk és érezték, hogy összetartozunk velük, hogy hozzánk közelebb kerülhetnek, mint más bandákhoz. Ezért fogadtak el minket.
Vannak-e már terveitek a Bane utáni életre?
Aaron: Ezt a kérdést ezerszer feltették már, amióta bejelentettük, hogy a Don’t Wait Up lesz az utolsó lemezünk. Fogalmam sincs, hogyan alakulnak a dolgok. Én, mint mondtam, kíváncsian várom, hogy milyen lesz és milyen érzést ad, amikor már nem lesz Bane és hogy milyen kapuk nyílnak majd meg előttem, mert rengeteg dologgal tudnék és szeretnék foglalkozni. Leginkább talán az írásra összpontosítanék. Íróként keresném az újabb kihívásokat és a kreatív energiáim felszabadításának új, a dalszövegírástól eltérő útját. A többiek közül lesz, aki szülőként és férjként igyekszik majd helytállni otthon. Nekik van házuk és munkájuk is. Úgy gondolom, roppant büszkén fognak visszatekinteni a bandában töltött időszakukra. Zach (Jordan) szerintem a zenei pályán marad majd. Nőtlen és háza sincs, úgyhogy nyugodtan nyomhatja, ráadásul kibaszottul karizmatikus, tehetséges és energikus gitáros. Ha rajta múlna, nem oszlanánk fel. Szerinte őrültséget csinálunk és még tíz évig biztosan játszana. Szóval meg fogja találni a helyét egy másik bandában. James, az új basszusgitárosunk pedig egy fiatal gyerek, ő már tagja a Loma Prietának és fél éven belül ismét itt lesz majd. Folytatni fogja, lesznek zenekarai és remélem, a fanzine-szerkesztést sem hagyja abba. Még az is lehet, hogy egy közös zenei projektbe is belevágunk. Egyike a legjobb barátaimnak, biztos pont az életemben, úgyhogy vele megmarad a szoros kapcsolat. Folytatni fogja a turnézást. Kissrác még és imádja ezt az életstílust.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
https://www.facebook.com/banecentral
