10. We Are Motörhead

Voltaképp a zenekar öndefiníciója (ha úgy tetszik, ars poeticája), kereken, tömören, velősen. Ez lett az akkori albumuk címe is egyben és Lemmy aligha agyalt rajta sokat. A nóta szövege szintén percek alatt állhatott össze nála. Volt idő, amikor ezzel a dallal kezdte a koncertjeit a banda, miután Lemmy bemondta, hogy „We are Motörhead and we’re gonna kick your ass.” Ilyen egyszerű ez, kérem, semmi köntörfalazás és mellébeszélés!

9. Get Back In Line

Az ezredforduló óta készült Motörhead anyagokon, így a The Wörld Is Yours-on (ezt még két album követte) sem nagyon akad kivetnivaló. A klippel is megtámogatott Get Back In Line egy életerős, középtempós nóta, annál komorabb szöveggel. A video az utóbbi aspektust erősíti, na persze a jellegzetes, maró Lemmy-féle gúny és irónia sem hiányzik belőle: az örök kívülálló rock n’rollerek szembesülnek mindazzal, amitől világéletükben idegenkedtek, és amivé soha nem akartak válni…

8. No Class

Ízig-vérig az 1970-es évek feelingjét őrző boogie / rock n’roll, érdekes módon némi ZZ Top mellékízzel, csak éppen a texasiaknál jóval vehemensebben. A minden idők egyik legjobb koncertalbumaként számon tartott No Sleep ’til Hammersmith-en és a szintén full extrás Everything Louder Than Everyone Else-en is elhangzik. Utóbbin Lemmy a régi barátnak, Wendy O. Williamsnek ajánlja (vele annak idején közösen is nyomták a dalt), aki nem sokkal azelőtt öngyilkosságot követett el.

7. Burner

Minden idők leggyorsabb Motörhead szerzeménye a Bastards lemezen található. Ez volt a csapat első olyan anyaga, amelyen végig Mikkey Dee ütött és itt szépen le lehet mérni, mennyi friss energiát hozott magával. A Burner éppúgy hasít, mint bármelyik direkt és felfokozott tempójú Lemmy-szerzemény, viszont valóban szélvészgyors és egyedülállóan brutális.

6. 1916

Ha létezik olyan darab, amilyet pont Lemmytől nem várna az ember, akkor a lassú, kizárólag csellóra (!), szintetizátorra (!!) és dobgépre (!!!) hangszerelt 1916 kétségkívül ekként jellemezhető. Az első világháború egyik legvéresebb ütközetének állít emléket, ennek megfelelően a mester énekdallamai igazán szívbemarkolóak. Nem beszélve a szövegről. Maga Kilmister úr úgy emlékszik vissza a dal fogadtatására, hogy voltak, akik az első hangok hallatán még nevettek, de a végére már sírtak…

5. Orgasmatron

Lemmy időről időre visszatérő számötleteinek egyike a vontatott tempójú, hol teljes zenekarral, hol csupán gitáraláfestéssel kísért, majdnem végig egy hangon eldörmögött / kántált monológ volt. Legsúlyosabb, legsötétebb szövegei (rendszerint a világ és benne az emberiség aktuális állapotáról megfogalmazott, nem túl derűs gondolatok) éppen az ilyen dalaihoz születtek. E darabok közül az Orgasmatron a legismertebb, a Sepultura feldolgozásában is igen népszerűvé vált.

4. Sacrifice

A dalban – illetve a hasonló című album java részében – a banda a szigorúbb oldalát domborítja ki. Mikkey Dee frenetikus dobjátéka adja az ütemváltásokban bővelkedő nóta alapjait (ő azóta a koncerteken általában ebbe a számba építette be a szólóját), de azért nincs szó arról, hogy a ’head átfordult volna komplex, technikás thrashbe, vagy effélébe. Ez továbbra is ugyanaz a rock n’roll, csak kissé megcsavarva!..

3. Overkill

Hatalmas alapnóta az 1970-es évek legvégéről (a bulikon rendszerint az utolsó ráadás volt), benne Lemmy jól ismert basszusfutamaival. A maga idejében különlegesen gyorsnak és intenzívnek számított – nem véletlen, hogy Blitzék ezt a zenekarnevet vették fel és a Coverkill anyagukra fel is dolgozták a dalt –, ehhez képest bő tizenöt évvel később az öreg bibircsókos úgy nyilatkozott róla, hogy olyan lassan ő már nem is tud játszani…

2. Eat The Rich

Jómagam ezt a dalt hallottam először a Motörheadtől. Egyből letaglózott a muzsika durvasága, lendülete és fogóssága. A klip láttán pedig végérvényesen összeállt a fejemben az amúgy roppant egyszerű képlet: LEMMY = ROCK N’ROLL. A dalt egyébiránt Peter Richardson angol komikus azonos című filmjéhez írták, melyben maga a zenekar is szerepet kapott.

1. I’m So Bad (Baby I Don’t Care)

Az 1916 volt az első teljes Motörhead lemez, amelyet megismertem, méghozzá pont a megjelenése évében, 1991-ben. Ma is ez a kedvenc albumom Lemmyéktől. Egy ereje teljében nyomuló csapatot mutat, ráadásul a valaha született legváltozatosabb anyagaik közé tartozik. Az I’m So Bad (Baby I Don’t Care) a bandára oly jellemző, három percet alig meghaladó, pörgős rock n’roll nóták klasszikus példája, az egyik legjobban elcsípett szerzeményük ezek közül. A klipjében impozáns hölgykoszorú nyújtja az extra látványosságot amúgy amerikai módra – nem mellékesen a lemez már a Los Angelesbe való áttelepülés után íródott.