Már nem sokkal a Ghostlights megjelenése előtt is biztosan tudhattuk, hogy ez bizony nagyot fog robbanni. Bő négy hónappal ezelőtt Tobias Sammet kitörő örömmel jelentette be, hogy a szuperturné hozzánk is elér, sőt mi több, ez lesz az Avantasia első beltéri koncertje Magyarországon.
Tobi így közölte velünk a nagyszerű hírt: „…Nagy örömmel jelentem be első zárt csarnokos magyarországi fellépésünket. Három órát játszunk majd, és amolyan zenei utazás lesz ez az Avantasia történetében, a Ghostlightstól egészen a Metal Opera-korszakig.”
Aztán időközben megjelent a legfrissebb nagylemez, ami csak fokozta a várakozást. Na, itt már még többet lehetett sejteni a készülő eseményről, és a várakozás csak tovább fokozódott. Nem volt túl kockázatos fogadásokat kötni arra, hogy a hétfői időpont ellenére is erős teltházas metal ünnep várható, ám más dolog sejteni és más mindezt tapasztalni…
Mindenekelőtt azt nem árt leszögezni, hogy egy három órás koncertet még végigállni is komoly teljesítmény, nem hogy végig játszani, és mindezt - minden túlzás nélküli titulussal illetett - világsztárok kíséretében. Olyan típusú élményt vártam ettől az estétől, ami nem minden nap adatik meg egy magamfajta metal arc életében.
Pár perccel a kezdés előtt érkeztem a tetthelyre, de ekkor már lehetetlen volt a színpad közelébe férkőzni. Tömött sorok álltak egészen a mörcs pultig, és minden apróbb színpadi rezdülést hatalmas ováció követett a nézőtéren. Kezdetét vette a három órás show, ami sokkal inkább egy zseniálisan megkomponált rockopera- egyvelegként definiálható, mint sem egy hagyományos értelemben vett metal koncertként. Az egyszerű, de annál nagyszerűbb kőkerítést mintázó díszlet mögül dalonként sorra bukkantak elő a nevesebbnél nevesebb vendégénekesek.
Az összhatás több volt, mint monumentális, még azzal együtt is, hogy valamivel karakteresebb megszólalást vártam. A nyitó dal, mi más is lehetett volna, mint az Avantasia nagy közönség által leginkább ismert himnusza, az Eurovíziós Dalfesztiválra is benevezett Mystery of a Blood Red Rose, amit az első vendég kíséretében felvezetett, az új lemez címadó tétele, a Ghostlights követett. Már azért a pillanatért érdemes volt erre a koncertre ellátogatni, hogy szemtanúi lehessünk a germán power metal ikon, az egykori Helloween énekes, Michael Kiske nagybelépőjének. Ki foglalkozik ilyenkor azzal, hogy itt-ott elcsúsztak azok a fránya magas hangok, ennyit egy élő legendának igazán elnézhetünk.
A koncert majd első harmada javarészt az új albumos nótákra épült, a nagyobbnál nagyobb nevek pedig szép sorban váltották egymást a deszkákon, hol egyenként, hol párosával. A tömeg meg csak ünnepelt és ünnepelt, aztán a Scarecrow-nál teljesen elszabadultak az érzelmek. Innentől többségében a jól ismert slágereké lett a főszerep, itt-ott trükkösen betűzdelve egy-egy újabb szerzeményt.
Tobi szemmel láthatóan nagyon élvezte a mókát, örömmel fogadta az első sorból felé nyújtott ajándékot, és kisebb fejtörést okozott neki, hogy biztosan ki merje-e jelenteni, hogy „ezen a…hétfői estén” mennyire szépen összegyűltünk. És ez bizony így van. Mi sem támasztja ezt jobban alá, mint hogy az első soroknak még csak a közelébe sem tudtam férkőzni, bármennyire is vonzott ennek a lehetősége. Így hol viszonylag elölről, a rendezői jobb szélről szemléltem a fél színpadot, hol kicsit hátrébb táboroztam le a középső pult pereménél, de ha a teljes összképet kívántam megtekinteni, arra kizárólag a leghátsó sorokból volt lehetőségem. Fikarcnyi áldozat ez azért, hogy egy ennyire hatalmas műsort élvezhettem egy ilyen szépszámú tömeg részeseként. Én még ennyi embert egyszerre a Barba Negrában összegyűlni sosem láttam, pedig meg sem tudom számolni, hányadik alkalommal jártam már ezen a remek helyen. Még Tobi is külön megjegyezte, hogy nem érti, eddig miért nem jártak sűrűbben is mifelénk, és hogy a turné során a Barba Negra a legkevesebb nézőt befogadni képes helyszín, mégis mi vagyunk eddig a legjobb közönségük.
Ám ennyit az elkalandozásról, térjünk vissza a többszereplős történethez. A már említett Kiske mellett számomra a leginkább szimpatikus karakter a Masterplan egyedi hanggal megáldott torka, Jørn Lande volt. És persze kiemelt említést érdemel a társulat dívája, és egyben a színpad állandó, hol háttér, hol front szereplője, a bájos Amanda Somerville.
Azonban ne feledkezzünk meg az est többi hőséről sem, ki-ki válassza ki a maga kedvenceit. A színpadon láthattuk és hallhattuk a Mr. Big énekesét, Eric Martint, a nézőtéren felvonuló pólókból ítélve sokak favoritját, a legendás Pretty Maids karakteres frontemberét, Ronnie Atkinst, a nyomokban HIM hangulatot idéző Draconian Love-ot előadó, hol háttérénekesként folyamatosan helytálló, hol előtérbe tolt Herbie Langhanst. És, hogy ne csak az énekeseket említsük, hatalmas profizmusról tett tanúbizonyságot a két gitáros Sascha Paeth (Lost Horizon) és Oliver Hartmann (At Vance) is. És persze ott volt még a Kamelot és Luca Turilli billentyűseként is tevékenykedő billentyűs zseni, Michael Rodenberg és a ritmusszekcióban az Edguyból is ismert Felix Bohnke dobos és André Neygenfind basszusgitáros.
Azt hiszem, ide már a szupergroup titulus is enyhe kifejezés. Rövid összegzésként kijelenthetjük, ezen az estén sokaknak az álmai váltak valóra. Felejthetetlen élményekkel lettünk gazdagabbak.
