Ha van egy olyan jó nevű szakaszod, mint a Sourvein, de egyedül maradtál a fronton, viszont még reszelnéd, átkoznád, bűvölnéd a gitárt és a mikrofont, mint a boszorkányok hegyes körmeit, akkor mindenképpen új csapatot kell verbuválnod. T. Roy a Karolina állam béli zenekar frontembere pedig miután leharcolt egyszemélyes hadsereg maradt, kicsivel ezelőtt megrázta magát és pontosan így cselekedett. Zászlója alá pedig olyan neveket, haverokat sikerült elhívnia, mint mondjuk Reed Mullin a Corrosion Of Conformity dobosa, aki egy tételt leszámítva le is ütött egy teljesen új Sourvein lemezt, melynek most Aquatic Occult lett a címe. Mellette azonban még szerepel az albumon Randy Blythe Lamb Of God ember - aki régi barátja a zenekarnak - és Stig Miller a legendás Amebix zenésze, de ők is csak a többiek között. Ugyanis pár ismert név akad még, akikkel visszatért a klasszikus déli sludge egyik meghatározó hangja. Vagy haragja.

Az irodalomban William Faulkner és Cormac Mccarthy neveztetnek leginkább az elátkozott dél krónikásainak, de a zenében ezt a beszédes jelzőt simán megkaphatnák az egykori föderációs államok azon bandái is, akik ezt a penetráns, koszlott, fojtogató műfajt nyomorgatják az arcba. Amin mondjuk ott, ahol ötven éve még álltak a rabszolgák régi kalyibái, ontva magukból az aggasztó babonákat, és ahol a bigott keresztények számára a fehér Jézus névre keresztelt házi pálinka olyan kézzelfogható volt, mint a dohányzacskó, a büdös 'weszkó' meg a mérges kígyó, csodálkozni mit sem lehet. Egy Cape Fear nevű helyen, amit ez az örökség leng körül mint a füst, ahol a mocsarasak árterek találkoznak a mindent beborító óceánnal, ott pedig mi mást lehetne játszani, mint ványadt, lélekbehányó, sufni sludge témákat?

Érdekes, hogy első hallgatás után először azt akartam írni, hogy a tucatnyi új szereplő a lemezen alapvetően nem változtatott a Sourvein által már jól kitapasztalt ingoványos zenei megoldásokon. Aztán ahogy másodszorra és harmadszorra is meghallgattam az első Tempest (of Desire) és az utolsó Oceanic Procession című dalokat, ez megváltozott bennem. Mindkét tétel Stig Miller gitártémáira épül, súlyos fullasztó hangulatot lehel, és szépen lassan bekúsztatja a kérdést - át a réseken - hogy ha ezek a dalok egy Amebix lemezről telepednének meg a fülemben, furcsállanám - e a dolgot? Nem biztos. Ami viszont ebből a következtetésből jön, az még érdekfeszítőbb, mert akkor az azt jelenti, hogy az utóbb említett dalban Randy Blythe akár mondhatjuk, hogy egy crust ízű doom témára acsarog. Amibe ráadásul beleömlik valahonnan hátulról egy zseniális, abszolút kontrasztos orgona játék. Ami megint csak egy olyan apró részlet, ami engem mélyen meglepett.

Alapvetően azonban a lemez mégiscsak a súlyos küzdelmek után újra talpra állt T. Roy személyéről, gitártémáiról és sokszínű orgánumáról szól. Meg azokról a hetvenes években életre hívott riff Istenekről, akiknek a mítoszát a Sourvein olyan számokban viszi tovább, mint mondjuk a Hymn To Poseidon, a Mermaids és az In The Wind. Amikben egyébként valóban az olyan gyökerek elevenednek meg, amiket mondjuk még a Witchfinder General oltott a nyolcvanas évek elején a rockzenébe, de gitárhangzás már inkább a Saint Vitus testesebb időszakához köthető Az ének témák pedig - még ha a frontember ezekben is használ valamilyen torzítót - sokkal dallam gazdagabbak, érzékenyebbek, mint mondjuk az utolsó Black Fangs című anyagon. A legerősebb gitártémát az Aquanaut című szerzemény hordozza, ami valószínűleg a neves Iron Monkey gitáros Dean Berry sajátja, és egyben ez a legdinamikusabb nóta is a tizennégy közül, ahol a többnyire stabil alapokhoz képest Reed Mullin is elengedi kicsit a féket. Bár ezzel párhuzamban az Ocypuss című dalt sem mondanám egy úszkáló puhatestűnek. A T. Roy és Randy Blythe duettet Mike Dean trükkös basszusgitárja vezeti be, és ha már tenger, had éljek azzal a hasonlattal, hogy pár eltévedt csónakot ez is odavágna a sziklákhoz. Persze csak, ha víz lenne meg tajték. Csak akkor. Ugyanis, ha valakinek még nem jött volna le a szám címekből - Bermuda Sundown, Coral Bones - és a lemezcímből, ez a felállás a riff Isteneken túl egy másik mítosznak, a tengerek mítoszainak is adózik ezzel az albummal.

Amitől azonban ez egy valóban figyelemre méltó lemez az az a fegyvertény, hogy stílushatárain belül maradva tud felettébb változatos lenni és súlyos kontrasztot rajzolni az olyan apró részletekkel, mint a kidolgozott gitárszólók, a háttérben felcsendülő orgona vagy a Cape Fearian rövid kórusa. Mindeközben pedig kíméletlenül nyers, habár az énekben is megjelenik ez a két véglet az egészen intim és az acsargóbb hanghordozás között. Mindenesetre semmikép nem nevezném olyan monotonnak, mint mondjuk a nagy horderejű, de lomhább Buzzoven vagy a Coffins cuccait, akikkel adott is ki közös lemezt korábban a Sourvein. Egy barátságtalan vidékről, ahol harsány liliomok virágzanak a felszínen, a folyam szürke tükre alatt pedig zöld színű fatörzsek úsznak, és úgy derengenek elő a mocsaras partoknál, mint az oszlásnak indult tetemek, útban a tenger felé.