Ott ahol, ha valamit köpnél, az év jó részében még csak csattani sem tud a betonon, mert a levegőben megfagy, és úgy koppan mintha üveggolyók hullanának ki a szájadból, nincs más út. Hangszeren kell tolni a patkány punkot! Ott ahol, ha kifújnál valami szart a falra, mondjuk szemben a túloldalra, de fél évig nem látja senki, mert a szemeket eszi a sötétség, nincs más út. A mikrofonba kell ugatni a sakálkutyát! Ott ahol, ha lemész klubokba harminc éve érzed a szubkultúrád alapbandáinak savanykás szagát, nincs más út. Ütni kell, vágni kell a Discharge ütemet! De mi itt ez a sok szó? Svédország? Ja. Onnan pakolja ránk most a Victims szerintem fennállásának legkarakteresebb anyagát. Aminek bájos egyszerűséggel most Sirens lett a címe.

A skandináv földalatti az alap. Ezen belül pedig a svéd színtér mindig fosta az olyan bandákat, mint a májusban hazánkba is ellátogató Crude SS, vagy a kicsit később októberben majd szintén érkező Mob 47. Ők azonban első generációs létezők. A kilencvenes években pedig újabb penge brigádok képződtek ki és nyomják a bunkófiút a bunkerből. Köztük a Victims is ekkor rugaszkodott el a nyugvópontról. Két kislemez után pedig jött az új évezred elején az első nagyobb stúdióanyag, azaz a Neverendinglasting. Amit még négy teljes album követett tíz éven át. Majd öt év kihagyás után, változatlan felállással készült el most ez a hatodik album.

Ahogy pedig Vegas tele van ütős Elvis hasonmásokkal, úgy nem véletlenül került a Discharge neve elő a bevezetőben, hiszen nyugodtan kijelenthetjük, hogy a svéd hardcore punk / crust punk élvonalban kicsit mindenki a brit alapbanda imitátoraként futott neki zeneileg a világ visszásságait jelentő, odaképzelt szürke betonfalnak. Ez alól pedig szerintem a Victims első két lemeze sem kivétel. Nem mintha bárki trubadúrrá akarna válni ebben a műfajban, meg retek szemét cuccokról van szó, de a változatosabb gitártémák - amitől például az új dalok még karakteresebbek szerintem - először a harmadik Divide And Conquer lemezen játszattak fel. Aminek egyenes következménye volt az utolsó, dallamosabb A Dissident album. Mondjuk ott a Nasum frontember sajnálatos halála miatt volt is egy producer váltás. És ami ott még következmény, itt viszont már előzmény. A Sirens ugyanis abszolút ezt a vonalat viszi tovább.

Ami a Walls című kezdőtételben még nem teljesen nyilvánvaló - mert elég bunkó - bár a refrénnek köszönhetően már itt is kapunk abból a még mindig mizantróp, de ízesebb hangulatmasszából, ami a teljes lemezre jellemző. Mint ahogy az is, hogy a kalapácsdobokkal sehol sem hagytak fel. A stílusra leginkább jellemző sajátos, konok, monoton hajsza, az első másodperctől az utolsóig dürhő parasztba végig pereg. A nem gyenge basszussal, amit Johan Eriksson frontember akasztott a nyakába a már említett Divide lemez után a korábbi gitáros távozása miatt. Azonban az ezt követő olyan dalok, mint az Errors, a Reverse vagy a Storm a zenekarra eddig nem igazán jellemző, sokkal játékosabb gitárokat hoznak és ami még ennél is markánsabban jelen van, az a határozott refrénközpontúság. Ettől pedig szinte együtt énekelhető fogós, ami amúgy persze elüvöltött és üvölthető. Az a bizonyos játékosabb gitár pedig a Heal című nótában már szinte úgy fickándozik, mint a smaragd fényű köpőlégy az úri szar felett, olyan könnyed. Persze mindez nem játék határok nélkül. Ezért is csoda, hogy a három akkordon belül maradva hány banda tolja ezerféle arccal a falnak. Ha pedig már így kiszélesítettük a horizontot hirtelen, akkor azt is simán el lehet itt még mondani, hogy amíg más bandák a szűkebb műfajon belül nehéz, lassú témákkal tették árnyaltabbá lemezeiket, addig itt egyértelműen a legrégibb brit gyökerekig nyúl vissza ez az egész. Viszont, hogy a d - beat fundamentalistáknak se vegyem el a kedvét, nekik ott a Walls mellett a Seven dísztelen egypercese, és a Behind, ami baszott gyilkos sötét crust ragacs. De ahogy a szövegvilág, úgy az ének sem változott. Romlott ösztönlény üvöltözés maradt.

Nem tudom az új Victims album szirénjei ülepítőket, szennyvizeket és csatornákat őriznek - e, de az elkötelezettebbjei nyugodtan használják rorsach tesztnek az általuk felköhögött olajfoltokat. Talán kirajzolódik belőle, hogy hol válik el a szar a májtól, amit jó adagban kapunk meg együtt ezen az anyagon. Azonban van itt még valami! Az utolsónak hagyott briliáns, szürke rock and roll himnusz - az Ashes - az nem egy Motörhead feldolgozás? Nem ugye? Nem. Mindegy. Akkor Lemmy bátyónak küldöm! Látod Fater, itt végül is mind a te fiaid vannak. Vagyunk.