Az ember mindig fájó szívvel nézi, ha valamelyik kedvenc zenekara vergődik. Márpedig Kurdt Vanderhoof gitárosnak, amióta a 90-es évek végén ismét kedvet kapott az aktív zenéléshez, a patinás régi név alatt egyik próbálkozása fulladt kudarcba a másik után, pedig még a klasszikus lemezeket megalkotó hajdani társakkal is újból nekirugaszkodott egyszer.
A harmadik évezred során íródott anyagok (alig pislákoló) fényében akár írhatnám azt is, hogy a kultikus tengerentúli power metal csapat kulcsfigurájának legfeljebb afféle Metal Church emlékzenekar maradt. Mi több, a Ronny Munroe énekessel készült négy albumot inkább más néven illett volna kiadni, mert a Fémtemplomhoz már egyiknek sem volt sok köze. Így aztán egyfajta végső, kétségbeesett húzásnak is tekinthetjük, hogy a legendás banda utolsó állva maradt alaptagja – mellette a legkitartóbbnak Kirk Arrington dobos bizonyult, ám őt betegsége kényszerítette leállásra, míg az eredeti vokalista, David Wayne 2005-ben elhunyt – a második aranykor frontemberét, az addig visszavonultan éldegélő Mike Howe-t csalogatta vissza tavaly.
A felettébb kockázatos manőverből mégis a lehető legjobban jött ki valamennyi érintett fél. Az első két lemez páratlan intenzitását ugyan hiába várnánk, ahogy a Blessing In Disguise technikásabb irányvonalát is: a későbbi idők sokoldalú és dalközpontú megközelítése a meghatározó. A lényeg azonban: végre-valahára olyan Metal Church korong született, amelyről nem csupán a zenekarhoz kapcsolódó pozitív előítélet mondatja az egyszeri rajongóval, hogy valóban méltó a névhez (noha előrebocsátom, messze nem hibátlan). Cseppnyi jóindulat nyilván közrejátszhat, de elfogultság nem, legalábbis részemről.
Ha valamiben eleve bizakodni lehetett, az annak a ténye, hogy Kurdt és Mike mindig is nagyszerű szerzőpárost alkotott. Sikerült is ott felkapniuk a fonalat, ahol immár több mint húsz éve, a Hanging In The Balance album után leállt az együttműködésük. A zeneipar totális átrendeződése ugyancsak kedvező hatással volt a közös munkára, hiszen barátaink figyelmen kívül tudtak hagyni mindenféle külső elvárást, vagyis kiadói nyomás és határidők nélkül, a maguk örömére dolgozhattak. Szerencsére Mike torkát sem kezdte ki az idő. Hihetetlen jó érzés az ő egyéni, érdes, de ellenállhatatlanul fogós témákra képes hangját, és indulatoktól feszülő dallamait újra hallani! A Reset lendületes nyitása rögtön biztonságérzetet ad, és ezt tovább fokozza a Killing Your Time, ahol Howe igazán belead mindent. A szufla ezután is kitart, az anyag második felére úgy fordulunk rá, hogy két kifejtősebb, hét perc fölé nyúló tételen is túl vagyunk.
A Shadow és a megint csak hosszabb lélegzetű Blow Your Mind kettősében már kissé leragad a csapat a lassú, döngölős tempóknál, de addig megkapjuk még az izgalmas felépítésű Needle And Suture-t, amelyben az alapként lefektetett zakatolós riffből és a fokozatosan kibontakozó versszakokból rafinált refrén fejlődik ki. A végére hagyott számok zömével pedig leginkább úgy vagyok, hogy jó hallgatni ezeket is (főleg Mike miatt), igazi különlegességet viszont nem nyújtanak. Megvannak bennük a Metal Churchre jellemző ötletes megoldások – hatásos tempóváltások, fülbe ragadó refrének –, ugyanakkor némi rutinszerűség érződik rajtuk. Ez érthető módon valamelyest vissza is veti a kezdeti lelkesedést. Ettől persze a lemez még rendben van, bár tagadhatatlan, hogy az Armored Saint nagyobbat gurított a Win Hands Downnal az elmúlt évben.
Ha már úgyis dúl a foci EB-láz, foglaljuk össze a dolgot imígyen: a hosszú kihagyás után visszatérő, és ma is remek formát mutató csodacsatárnak a nem annyira erőből lőtt, mint inkább okosan helyezett „XI-esével” a csapat továbblépett a következő körbe…
(4/5)