Az idei fesztiválszezon visszavonhatatlanul elkezdődött és a kínálatra egyetlen fémszívű sem panaszkodhat. A RockPart idén is bitang erős programokkal várta közönségét mindhárom napján. Sajnos az első két napot kénytelen voltam kihagyni, de ez egy pillanatig sem lohasztotta le a szombati line-up iránti érdeklődésem, így vállalkozó kedvű cimborám társaságában viszonylag korán útnak is indultunk.
A bőven harminc fok feletti hőmérséklet komoly indok lett volna arra, hogy érkezésünk előtt inkább a strand felé vegyük az irányt, de az Ørdøg kísértésének nem lehetett ellenállni, márpedig korán kezdtek, így nincs mese, ott kellett lenni.
Szerencsére maradt még idő az első korsó sörre, az ismerősökbe történő spontán belebotlásra, és még néhány dalt a hazai thrash mezőnyt tápláló Agregator hangversenyéből is sikerült elcsípni, a némileg enyhébb klímával rendelkező nagy sátras FESZTIVÁL ARÉNA színpadán.
Nem sok idő volt a „hűsölésre” irány a pokol. És ha már eljött az Ørdøg, hát be is fűtött a természet rendesen, ami a minden árnyéktól mentes BORSODI SZÍNPAD előtt igazi kihívást jelentett. No, de a deszkákon sem lehetett más a helyzet, ez egy pillanatig nem is volt titok, hisz Andrisék nyíltan vállalták, hogy küzdenek az ájulás ellen. Jelentős tömeg sajnos nem gyűlt össze, így a színpad előtt igen családias, majd Andris barátságos kommunikációjának hála már-már bajtársias hangulat alakult ki, hisz ők fent vívtak harcot a hőség ellen, mi pedig lent, a behajított ásványvíz pedig egészen biztos jólesett azoknak, akik elkapták.
A hangzás nem volt különösebben jó, a zenekar pedig erősen nehezített pályán teljesítette a számukra talán végtelennek tűnő egy órát, de ezzel együtt is számomra a nap majdnem legjobb koncertjét adták. A rendesen felturbózott repertoárban a jelen, sokak számára már jól ismert Ørdøg slágerei mellett, mint a Natasa, Késképkéz, Mind (Ha nekem játszol), Mese, A kutyák dala és természetesen az elmaradhatatlan Hajnali állat mellett helyet kapott egy már színpadkész új tétel, és legnagyobb örömömre előkerült a múlt egy apró darabkája is a Superbutt időkből, a hangolásban is stimmelő Szájon át. A dobos Szűcs Peti, Király Gábor előtti szürke mackós tisztelgése szintén külön említést érdemel.
A remek koncert után akklimatizálódás és folyadékpótlás következett, így az Useme koncertjét a MONSTER NAGYSZÍNPADON csak fél füllel hallgattuk, időnként oda-oda pillantva, de azt kell mondanom, kellemes csalódást okoztak. Az előzetes infók birtokában valahogy sokkal populárisabb produkcióra számítottam. Az alapján, amit láttam belőlük, Bálint nem kevésbé őrült, mint a Subscribe színeiben és Anga-Kis Miklós is hozta a tőle megszokott precíz játékát.
Nos, akkor irány vissza a BORSODI SZÍNPADHOZ, ahol már kisebb tömeg várta a Leander Kills koncertjét. Ekkor szembesültem először azzal a ténnyel, hogy ok, hogy jobbnál jobb koncertek zajlanak párhuzamosan, szétszakadni meg nem igazán tudok, de valahogy még az üresjáratok is egyidejűek voltak. Sebaj, ne legyünk telhetetlenek!
A Leander Kills iszonyatosan jól szólt, a nézőszám is megfelelően reprezentálta a népszerűségüket. Az egyenkénti zenészi teljesítmény is hibátlan, hisz a tagság vitathatatlanul profi, de valahogy mégsem tudtak igazán meggyőzni arról, hogy érdemes ottmaradnunk a színpadnál. Néhány dalt követően a Tankcsapda műsora előtt egy újabb korsó jóféle sör társaságában még volt egy kis időm belehallgatni az igen csinos tagokból álló lánybanda, a Dorothy műsorába, akik egyébként meglepően komoly nézőszámot tudhattak magukénak és szó se róla, valóban kellemes Rock N’ Rollt prezentáltak a tisztelt publikumnak.
De nem sok időnk volt a lányok szemrevételezésére, mert már javában gyűlt a tömeg a nagyszínpad előtt Lukács eljövetelét várva. A Tankcsapda színpadra lépésétől a közeg inkább emlékeztetett egy random kisváros majálisára, mint egy klasszikus értelemben vett rock fesztiválra.
Volt itt fiatal és öreg, csapdapólós rajongó és lazulni vágyó anyuka, gyerekek és örök ifjak, meg ki tudja még ki…a lényeg, hogy legyen füst és lábdob… na az volt is, meg lángcsóvák, meg profi színpadkép, meg minden ami vakít…csak valahogy a megszólalás és az összhatás volt a zenekar 10-20 évvel ezelőtti önmagának halvány árnyéka.
Lehet az a baj, hogy bő másfél évtizede nem láttam Őket élőben, lehet, hogy csak túl magasan maradt a léc, amit évekkel ezelőtt Ők maguk tettek annyira magasra, de valahogy a lényeg most nagyon nem jött át. A repertoárra nem lehet panasz, mert volt benne új is, meg nagyon régi is, de hiába szólnak a régi slágerek, ez már se nem Punk se nem igazán Rock N’ Roll. Hiányzott az az igazi elsöprő lendület, és az a pofátlan lazaság, amit a Tankcsapdától megszoktam, ennek helyét úgy tűnik a több évtizedes rutin vette át. De legyen bármi, akkor is Ők az ország Tankcsapdája, és bármerre is járnak, tömegeket mozgatnak meg. A koncert egyébként ezzel együtt is kellemesen szórakoztató volt, és mindeközben még ügyet sem vetettünk a rohamosan felénk közeledő viharfelhőkre…
Még javában mentek a ráadások, mikor elindultunk a pofátlanul fiatal tagokból álló, 2010-ben alakult finn thrash metal csapat, a Lost Society ígéretes hangversenyére. Ezúton is köszönöm mindazoknak, akik a nap során felhívták rájuk a figyelmem és üzenem, hogy nagyjából 20 másodperc alatt levettek a lábamról.
Olyan iszonyatos őserő van a zenéjükben, és Samy Elbanna énekes – gitárossal az élen akkora lendülettel uralták a színpadot, hogy azt a stílusteremtő nagy öregek is egészen biztos, hogy elismerő és heves bólogatással díjaznák. A brutális tempó csak egy-egy dalnál hagyott alább, és a durva darálás közepette a közönség hergelése mellett még egymás cseszegetésére, ásványvizes palackkal történő megdobálására is akadt ereje a fránya kölköknek. Hát szabad ilyet?! Naná! Tőlük sokszorosan is megkaptam azt az energiarobbanást, amit a Tankcsapdától hiába vártam. Számomra ők adták a nap legjobb, minden felesleges pózolástól mentes metal koncertjét.
És ami ezután jött, arról sajnos már nagyon sokan értesültek. A thrash őrület vége felé eleredt az eső. Ekkor még lazán kezeltük a kérdést, és különösen örültem annak, hogy egyik hazai favoritom a Watch My Dying pont fedett nézőtér előtt muzsikál. Naivan úgy gondoltam, a kellemest a hasznossal vegyítve itt kihúzzuk majd a Gamma Ray kezdéséig. Nos, sajnos nem így történt. Az eleinte kövér esőcseppek hamar vízfüggönnyé fejlődtek, a korábban enyhülést hozó szellő is viharos széllé erősödött és rendesen meglobogtatta a ponyvát.
Ha jól emlékszem a Túladagolt idő után pattant fel egy ellentmondást nem tűrő biztonsági ember, aki pillanatok alatt fújta le a koncertet. Gábor annyit tudott hozzáfűzni, hogy „… itt a vége, eleredt az eső…”.
Hangosítás ki, és már ott is termett az ekkor még igen zajos közönség előtt egy kikapcsolt, vagy csak irreálisan halk megafonnal felszerelt már emlegetett biztonsági ember, és tekintve hogy egy büdös szót nem értettem abból, amit mondott, csak következtetni tudok rá, hogy észérvekkel próbálta rávenni a kedves hallgatóságot a saját testi épségük megőrzése érdekében, hirtelen és rendezett sorokban történő távozásra.
Nos, ha hallottuk, ha nem az erősen kilengő és nyikorgó sátorváz hamar meggyőzte a tömeget, hogy jobb megázni, mint csúnyán megsérülni, így sűrű léptekkel útnak indultunk a parkoló felé.
Innentől nem az én reszortom véleményezni a történteket. Gyors szárítkozást követően hamar beláttuk, hogy ma már itt nem terem babér, sem Gamma Ray, sem Carach Angren vagy Blind Myself, és amint láttunk is valamit az esőfüggönyön kívül, hamar a főváros felé vettük az irányt…
