A Combichrist is azon bandák között szerepel nálam, melyek akkor alakultak (vagy éppen futottak be), amikor én életem azon szakaszában tengődtem, amikor nem annyira hallgattam metalt, inkább másféle stílusokkal ismerkedtem. Plusz nálam ez az indusztriál/elektro vonal mindig nagyon európai volt, ezért az amerikai ipari zenék nem annyira éltek sokat a lejátszóimban. De ettől függetlenül ez az elektro/indusztrial heavy metal mindig is ismerősen cseng a fülemben, gond nem lehetett előszedni a Kombikrisztus idei új lemezét.
A 2005-ös Everybody Hates You lemez hangzása, koszossága és durvasága köszönő viszonyban sincs az idei lemezzel. Azért is kezdem ezzel, mert aki szerint (és sokan vannak így) a referenciaként emlegetett lemez a CC munkásságának csúcsa, az ki fogja hajítani új albumot. Viszont, aki próbára teszi magát és egy órányi szabad idejét, hogy azt Andy LaPlegua és barátai társaságában töltse el, lássuk, mire számíthat. Szórakoztató EBM zenére, de azért nem a rosszabbik fajtából.
A lemeznek nem lehet felróni azt, hogy újító szándékkal megpróbálna valami újat definiálni, a lemez írásakor nem volt célok között valószínűleg az eredetiség. De a negatív hangok ellenére ez egy egészen élvezhető lemez lett. Sodrós és zakatoló középtempós vágtázásokkal, amire szépen megindul az ember szervezete. Vannak kivételek persze, mint például a Glitchteeth, ami egy vegytiszta Nine Inche Nail replika, ugyanolyan darabos, mint a pályatárs szerzeményei. Sokkal jobban áll CC-nak, amikor a felprogramozott sampler témákra menetel a dob és a gitár. A vokál pedig a szokásos harcba indítós dumák koszos hangzással. Ez tudják zsigerből, ezeknél a daloknál nem is érződik az izzadságszag.
Az album közepe ennek megfelelően elég erősre sikerült. Az Exit Eternity - Skullcrusher - Time Again - Destroy Everything tengely viszi a hátán a lemezt. Jófajta húzós metal korzózás és bólogatás. Tényleg nem több, ennyi, de mégis a lemez legjobb pillanatait hozzák. Mindenképpen érdemes még kitérni a Pay To Play című szerzeményre. Két okból is. Egyrészt ebben a dalban vendégvokálozik Chris Motionless (a Motionless In White hangja), de ami lényegesebb - amellett, hogy egész jó kis nóta -, hogy akkora ordas nagy nyúlásra épül a dal, hogy ekkorát rég hallottam. Az alapriff egy Rammstein klasszikus, a Wollt Inr Das Bett In Flammen Sehen? témája - szinte bitre pontosan. A Slakt és a Black Tar Dove valamit visszahoz a 2005-ös érzésből, szóval egy kicsit ez még megmozgatja az album végét, de inkább placeholder dalok ezek, nem kellett volna annyira erőltetni, hogy majdnem egy órányi legyen a játékidő. Sok. Túl sok.
Szóval alapvetően az átlagosnál egy picivel jobb anyaggal rukkolt elő a Combichrist a 2016-os évre, de semmiképpen nem álmodtak nagyot - de azt legalább elérték. Nem túl eredeti, nem túl ötletes lemez ez, itt-ott utalásokkal (értsd: nyúlásokkal), sokat nem marad nálam - csak rajongóknak tudom ajánlani. (3/5)
