Őszinte leszek, életemben először találkoztam a több, mint 20 éves Chevelle nevével. Legalábbis eddig egyszer sem maradt meg a zenekarral kapcsolatban semmi. Sem dal, sem dalcím, tényleg semmi. Lehet, hogy ha valaki odatolna az orrom alá egy régi szerzeményt tőlük, akkor felcsillanna a szemem, de... ennyi. Jó eséllyel az is rájátszik a tényre, hogy az ilyen stílusú zenéket nem nagyon szoktam hallgatni, de ez az album egy valóban kellemes meglepetés volt. Kellemesebb, mint elsőre gondoltam volna.
Mit kell tudnia a zenekarról azoknak, akik hozzám hasonlóan nem igazán tudják hova rakni az amcsi triót? Az 1995-ben alapított zenekart három tesó hozta össze, név szerint Pete Loeffler énekes/gitáros, Sam Loeffler dobos és Joe Loeffler basszer. Utóbbi tíz évvel az alapítás után távozott, a helyére a bennmaradt két tag sógora, Dean Bernardini csatlakozott be. Ez az igazi házon belüli megoldás!
A Chevelle eddig - A The North Corridort is számolva - nyolc korongot jelentetett meg, tehát bőséges a termés, a legutóbbi CD 2014-ben jött ki La Gárgola címmel és egész jól fogadták a kritikusok. A kritika tárgyát képező, 10+1 dalos, szűk háromnegyed órás korongot Joe Barresi producerelte, aki többek között a Kyuss, a Tool és a Coheed and Cambria mellől lehet ismerős, szóval elvileg a minőség az garantált.
De mit is kap a hallgató a pénzéért/rááldozott idejéért? Hol dallamos, hol dögösen horzsolós alternatív rock/metalt, melyben több helyen is felüti a grunge is, persze csak a szó jó értelmében véve. Igazából ha azt nézzük, igazi 90-es évekbeli alter rock zenével van dolgunk, á' la Bush (nem hiába turnéznak együtt majd a lemezbemutatón), de akár egy súlyokon edzett Nickelbacket is mondhatnék, ha Chad Kroegerék megmaradtak volna a tökösebb vonalon. Jóféle, húzós dalok sorakoznak itt végig, aki szereti az előző két zenekar zenéjét, csalódni biztosan nem fog a Chevelleben.
A dalok kellően és bátran kimondom: meglepően változatosak a stílus kereteihez mérten. Például amíg a már májusban kihozott Joyride (Omen) a karcosabb vonalat viszi, a rögtön utána jövő Rivers egy jóval elszállósabb, lüktetőbb darab, a rá következő Last Days pedig már szinte nu metalba hajlik. Utóbbi persze sokkal szikárabb annál, hogy a drop C-s, zsákgatyás vonal klasszikusai közé helyezzük, de masszívan érezni a hatást. Érdekes és jóleső fénypont a Punchline indusztriális lassulása is, mely ha a 2000-es évek elején születik, frankón sokak kedvenc balladája lehetett volna.
Az énekes Pete engem egy speckó Kurt Cobain / Marilyn Manson keverékre emlékeztető hangja tökéletesen passzol a zenére. Mint dalszerző, egyértelműen a hátán viszik a témái a zenekart, egyik instrumentum sem a túlkomplikáltságáról lesz híres. Szépen, szolgai módon, de energikusan adagolják az alapot az ének alá, a dobok is szépen, a maguk húzásával eggyé válnak a dalokkal. Semmi cicoma, csak az energia. Nem mondom, hogy néhol nem lett volna jó egy kicsit több meglepő kitérő (mint például a Young Wicked szólója), de ez legyen az én bajom, anélkül is elvannak a dalok, ahogy mondtam, változatosak is a maguk módján, élőben meg tuti úgy odadörrentenek majd, hogy csak lobog az ember arcán a bőr.
Szóval tényleg merem ajánlani mindenkinek, aki szerette a késő '90-es és kora 2000-es évek alter metalját, mert egy nagyon kellemes időutazásban vehet majd részt. Mindezt persze úgy, hogy a srácok megpróbálnak megfelelni valamennyire a jelenkor követelményeinek is (nem, nem lesz dáptepp', meg matekmetal), úgyhogy semmiképp nem mondható egy fáradt, erőltetett anyagnak. Húz, döngöl, felemel, elkábít, feltölt. Ügyes. (4/5)
