RockStation

"Lázadás nélkül nincs rock zenekar"

Interjú Shakey Sue-val, a The Hellfreaks frontasszonyával

2016. szeptember 13. - BETH

shakey_sue_2.jpg

Hogyan lehet az, hogy egy hazai banda előbb hódítja meg Európát és a világot, mint a hazai közönséget? Erről a viszonylag szokatlan jelenségről is faggattuk a The Hellfreaks frontasszonyát, Radnóti Zsuzsát AKA Shakey Sue-t. Az énekesnővel többek között a hazai és külföldi fesztivál- és klubélet különbségeiről és hasonlóságairól, valamint a rock és a nőiesség szimbiózisáról beszélgettünk. 

A The Hellfreaks neve külföldön, szinte a világ minden táján jó ideje ismerősen cseng már, Magyarországon viszont kevésbé. Miért alakult így?
A legtöbb zenekar először a saját kis városában zenélget. Utána, ha már hazai pályán szerzett egy kis rutint, akkor kimozdul másik városokba, körbeutazza Magyarországot. Előbb-utóbb az is megfordul a fejükben, hogy milyen jó lenne külföldre kijutni, így kimerészkednek a határon túli magyar lakta területekre és esetleg később már azon túl is működik a dolog. Ez nálunk pontosan fordítva történt. Már az egyik legelső koncertünk Bécsben zajlott – anno még Myspacen keresztül érkezett a meghívás. Itt egy psychobilly színtéren belüli nevesebb, francia együttes előzenekara lehettünk. A fellépés után pedig érkeztek az újabb meghívások; Ausztria, Horvátország, Csehország. Persze a helyzetet felismerve, nem csak tátott szájjal vártuk, hogy sült galamb repüljön a szánkba, hanem kezünkbe vettük a koncertek szervezését és kijártuk az utakat.  Ez 7 év alatt oda jutott, hogy majdnem egész Európát bejártuk, de még Amerikában is turnéztunk. Manapság a koncertjeink 99 százaléka külföldön zajlik.

Így egyszerűen magával ragadott a külföldi lehetőség. Külföldön (de mindegy melyik irányba nézünk innen) a hangos rockzene nem egy szűk rétegnek szól – hanem mindenkinek; így nekünk talán könnyebb is volt külföldön megindulni, de természetesen az állandó újdonság varázsa is magával ragadott. Így – mint ahogy mindenki másnál is így van ez az élet bármely területén – abba fektettük minden energiánkat, ami jól ment.

09_l.jpg

Idei albumotokkal, az Astoriával éppen ideje volna változtatni ezen a helyzeten. Vannak is ilyen céljaitok?Ez így van! Nagyon furcsa érzés, ha az otthonod, valahogy nem az otthonod. Ez ugyanúgy zenekarként is furcsa. Ha netán egy szép napon 10 éves jubileumot ünnepelnénk, jelenlegi állás szerint nem tudnánk, hogy ezt hol kéne megejteni: Berlin vagy talán Prága? Így azért már egy ideje felmerült az ötlet, hogy bizony jó lenne, ha a zenekari otthon itthon lenne. Talán eddig hiányzott a megfelelő „ügy”.

Gondolom, képben vagytok egyébként az itthoni klub-és fesztivál-élettel kapcsolatban. Hol játszanátok a legszívesebben, ha vannak ilyen preferenciáitok?
Nem igazán vannak preferenciánk, ennél azért egyszerűbb a dolog.  Természetesen a fesztiváloknak mindig megvan a sajátos varázsa, de lényegében bárhol szívesen játszunk, ahol várnak minket.

A külföldi tapasztalataitok alapján hogyan látjátok, miben kellene változnia/fejlődnie a hazai koncertszervezésnek és zenei iparnak, mi az legnagyobb pozitívum és legnagyobb negatívum?
Itthon bizony nagyon nehéz, ha a zenélésről van szó. Ha netán sikerül jelentős embertömeget elcsalni a koncertjeidre, akkor sem jelenti azt, hogy abból meg is tudsz élni. Legalábbis amíg nem hegedűvel, népzenei elemekkel, táncolható ritmussal és/vagy magyar nyelvvel szeretnéd meghódítani a közönséget. Sajnos mindegy, hogy az országhatár melyik részén nézünk túl – én azt látom, hogy itthon nehezebb, mint bármelyik szomszédunknál. A probléma ott kezdődik, hogy itthon nem menő kilógni a sorból. Nem menő másképp kinézni, nem menő mást szeretni, mint többiek, így egy kezdő zenekar is nehezen tudja felépíteni a közönségét, hiszen szükségük van több száz és ezer olyan emberre, aki hajlandó a zenekar felé megtenni az első lépést addig, amíg a többiek hezitálnak.  
shakey_sue_4.jpg
Még kevésbé menő, hogy szembe ússz az árral. Lázadás nélkül pedig nem igen jött létre rock zenekar a világon. Kinek szóljon, ha nincsen kivel megosztani az érzést? Értitek a buktatót: Legyél különleges – de ne lógj ki a sorból! A harmadik pont pedig, hogy nem vagyunk hozzászokva az élőzene megfizetéséhez. Természetes érvelhetünk azzal, amivel ilyenkor mindig szokás, miszerint sokkal kevesebbet keresünk, mint XY országban. Sajnos az viszont nem igaz, hogy XY országba egy átlagos koncertjegy majdhogynem egy sör árával megegyezzen. Így azok a zenekarok, akik egyébként az adott rajongói tábor mellett külföldön megélnek, itthon arra kényszerülnek, hogy mellette dolgozzanak. Így egy idő után belefáradnak és abbahagyják, vagy nem tudnak továbbfejlődni, mert nincsen rá idejük, energiájuk a munkájuk miatt, vagy nincsen mögöttük a megfelelő pénzügyi szerkezet. A „local support” fogalma itthon ismeretlen. Nem vagyunk ahhoz hozzászokva, hogy hazai közönség kineveljen zenekarokat, akikre netán későbbiekben külföldön büszkék lehetünk.

shakey_sue_6.jpgÉn tudom, hogy akadnak kivételek, de én ezt a tendenciát észlelem. Így a legnagyobb pozitívum itthon, hogy bizony van hova fejlődnünk.De persze nem gondolom, hogy veszett lenne az ügy. Sőt azt se gondolom, hogy ez így maradna. Vannak nagyon jó megmozdulások, mint például a MHRS, mely az első zeneipari iskola Magyarországon és évről évre egyre több embernek biztosít olyan zenei menedzsment szaktudást, ami mindenképp jó irányba vezet. Továbbá tele vagyunk rengeteg jó zenekarral, akik külföldön is megállnák a helyüket. Mindehhez pedig hozzájön, hogy az előbb leírt helyzet miatt biztos nagyobb a küzdőszellem is a magyar zenészekben, mint ott, ahol eggyel simább az út. A szerszámok tehát megvannak. Már csak rá kell jönnünk, hogyan használjuk fel ezeket :)

Miben más az Astoria az eddigi lemezeitekhez viszonyítva? Én karcosabbnak, gitárközpontúbbnak tartom. Emellett színesebbnek is a korábbiaknál. Valóban erre törekedtetek most? A jelenlegi felállás is közrejátszott ebben?
Az utolsó lemezhez képest az egész hangszeres gárda kicserélődött – én vagyok az utolsó mohikán. Én pedig mindig is „csak” az énekért voltam felelős. Most viszont abban a szerencsés helyzetben van részem, hogy szörnyen képzett zenészek vesznek körül, akik képesek arra a varázsra, amire mindig is vágytam. Elbúcsúztunk a nagybőgőtől és a sokkal szélesebb határok között mozgó punkrock vizeire eveztünk. Ez tudatos döntés volt, mivel az eddigi albumaink műfajból adódóan nagyon kötött pályán mozogtak és a magam részéről nem tudtam többet kihozni belőle, mint amennyit tettem. Ismételni pedig nem szeretném magam, valamint amiben nincsen fejlődés, attól elmegy a kedvem is, és így minden hitelességét elveszítené a dolog. Így inkább előre néztünk, mint hátra.

 

Kik a zenei példaképeitek egyébként?
Én csak a magam nevében tudok beszélni. Példaképem nem igazán van, mert nem akarok olyan lenni, mint bárki más. De Brody Dalle és Taylor Momsen nagy inspiráció számomra.

Az elsőként közzétett Burn The Horizon és Why Do You Talk környezetvédelmi, illetve közéleti témákat jár körül. Te hogyan látod, a lemez dalszövegei érettebbek a korábbi dalaitokhoz képest?
Azóta környezetmérnökként végeztem az egyetemen – ettől mégiscsak hitelesebb, ha ilyen témát választok, nem? :D

shakey_sue_5.jpgViccet félretéve – A zenekar hét éve alakult. Nem csak a zenekarnak telt az ideje, hanem a szomorú valóság az, hogy az enyém is. Így megvan az esélye, hogy én is érettebbé váltam, sőt remélhetőleg még fejlődtem is. Rajtad múlik, hogy mit hallasz ki belőle. Ha te így hallod, akkor ennek csak örülök.

Az előbb említett két dalhoz szöveges videó készült. Az eddigiekhez hasonlóan látványos és stílusos klip is készül majd valamelyik nótához?
Mindig tervben van. De most óvatosan nyilatkozom: eddig a videó-terveink már többször is kudarcba fulladtak - amint információt adtam ki róluk az interjúk alatt. Így egy kacsintással kísérve csak egy sejtelmes „ki-tudja”-t hagyok itt.

Az Astoria a német Wolverine Records gondozásában jelent meg. Mennyiben jelent ez előrelépést az eddigi kiadóitok után?
A Wolverine Records a német underground rock műfajban egy igen nagy név. Németországban az egész színtér számára fogalom és jóval nagyobb, mint az előző kiadónk. De az igazság az, hogy mi azon ritka zenekarok egyike vagyunk, akik az ilyen tempójú turnézás mellett is majdhogynem mindent saját kézben tartanak. Ez pedig egyszerűen azért alakult így, mert rá kellett jönnünk, hogy így járunk a legjobban. Természetesen nagyon örülünk, hogy a Wolverine családba tartozhatunk, de ez csak 1 százalékot tesz ki abból, aminek a maradék 99 százaléka a saját munkánkat jelenti.

A stúdiózás is külföldön zajlott, vagy itthon vettétek fel az Astoria anyagát?
Az „Astoria” lemezünk a budapesti Trash Hill stúdióban készült.

Te úgynevezett. „alt model”-ként is tevékenykedsz. Mit takar ez pontosan?
Egy fashion modell gyönyörű, de általában nem a jellegzetessége, hanem az átalakíthatósága az erőssége. Az alternatív modelleknél pedig a saját karakter van fókuszban. Lehetsz tetovált, agyon piercingelt, színes hajú – de akár lehetsz törpe és háromlábú: itt a saját különlegességed és szépséged a lényeg. Nem elvárás, hogy elfújjon a szél. De elvárás, hogy legyen benned valami olyan, ami senki másban sincsen.

shakey1.jpg

Fotó: Oliver Playford

Ennek például Németországban hatalmas kultúrája van és Berlinben töltött éveim alatt csodálatos fotósokkal dolgozhattam együtt, akik pontosan azt keresték, ami én vagyok, és olyat láttak meg bennem, amit én addig soha. Rengeteg fotózásra jártam és olyan ruhamárkáknak is modellkedhettem, amire gondolni se mertem volna. De ez csak egy hobby, ami teljesen váratlanul messzebb jutott, mint amire számítottam. Az igazi szenvedélyem mindig is a zene volt.

A zene és a modellkedés mellett a sport is fontos szerepet tölt be az életedben. Hogyan találsz időt ennyi mindenre?
Én minden karácsonyra napi 28 órát kérek a Jézuskától, de úgy látszik, sosem voltam eléggé jó évközben…
Az igazság az, hogy a sport nagyon nagy részt tett ki az életemből: de manapság egy gerincműtétnek köszönhetően, már inkább a versenyszerű sportból maradt sebeimet nyalogatom. De biztosíthatlak titeket, hogy nem unatkozom így sem.

Van-e olyan, hogy egyik tevékenységed a másik rovására megy?
Az életem folyamatos mérlegelésből és kompromisszumokból áll. Pontosan tudom, merre szeretnék menni, de azt is látom, hogy milyen utat kell ehhez végigjárnom, és ezért akármilyen nehéz is, egy percét sem bánom!

És mennyire tudatos a részedről az, hogy a nőiességed belevidd a zenébe? Vagy hogyan ítéled meg a rock és a női lét kapcsolatát?
Ezekre a kérdésekre az előbb emlegetett Brody Dalle szavaival szeretnék élni: „I don’t play guitar with my fucking vagina!” – és ez mikrofonra cserélve sincs másképp.

Milyen terveitek vannak még az idei évre?
Jó néhány koncert vár ránk Németországban – Nürnberg, München, Konigsbrunn, Ludwigsburg, Auggen, egy igen nagy punk fesztivál Lipcsében – valamint Svájcban.  Készülőben van egy EP és készülünk a világ meghódítására! 

A The Hellfreaks Facebook oldalát itt találjátok, az idén megjelent Astoria című nagylemezük kritikáját pedig itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4711696895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum