Finoman csiszolt zenei érzékkel bíró, olykor mégis fingszagú tróger kis holdudvarom fejecskéi körében is azt figyeltem meg, hogy abszolút szélsőséges vélemények alakultak ki az évek során a Brujeria név alatt futó becstelen grindcore briganti bulibárók lemezeit illetően. Míg egyes műkedvelők leplezetlen fejezik ki vonzódásukat a kőbalta egyszerű muzikális eszközök iránt, melyek ugyanúgy szomjazzák kezdő sekrestyések és a sertésjelmezbe bújt veterán politikusok vérét. Addig mások csak prűd kézmozdulattal legyintenek a lassan harminc éve daráló macséta metálra úgy, mintha a műfajnak bármikor is sértés lett volna a kezdetleges, ősállat gitár és dobtémák, a nyers, kegyeletsértő üvöltözések használata. Pedig a Brujeria ettől penge kis pusztító. Tizenhat év után pedig végre megint van egy új, Pocho Aztlan című lemez.
Ami tényleg olyan, mintha a Mexikó - Usa határszakasz egyik kikapart drogalagútjának aljzatától sáros, súlyos beteg formák játszották volna fel mackó nadrágokban, akik épp előtte hallgatták meg az egyik valós ördögűzés hangfelvételeit, természetesen villanykörtéből elszívott házias jellegű meth kristályon. De persze erről szó sincs. Hiszen a banda a jól gerjesztett hiedelmekkel ellentétben csak részben mexikói, de leginkább Los Angeles városbéli, amit Dino Cazares a Fear Factory oszlopos tagja hozott létre még huszonhét évvel ezelőtt hobbibandaként Juan Brujo énekessel. Hozzájuk, illetve később már csak Brujo karakteréhez pedig olyan arcok csatlakoztak banditakendőt kötve, mint Jesse Pintado, Patrik Jensen, Tony Campos, Jello Biafra, Raymond Herrera és Shane Embury, aki mondjuk ma is tagja a csapatnak. Ami eddig három lemezt bocsájtott ki a kilencvenes években és az ezredfordulón.
A lemezzel kapcsolatban pedig van egy jó és egy rossz hírem. A Brujeria hozzáállásán és zenei megoldásain semmit nem változtatott tizenhat év után sem. Az első címadó számtól az utolsóig - ami már egy korábbról ismert feldolgozás - viszi végig a megszokott vonalat. Ami nekem egy Ratos De Porao, Malediction, Cripple Bastards és Righteous Pigs kazettákon felhizlalt, ordenáré suttyó zabigyerek metál. Egy hazug világ pincében tartott, letagadott fattya. Olyan ízzel, a ráolvasós, okádék, antiének elkántált, elhörgött - és néha rosszul tagolt - spanyol szövegeken keresztül, aminél otrombább, direktebb arcba rágás nem sok van. Meg butább sem. A felvezető Pocho Aztlan híradó bevágásos, lassabb, kiállósabb gitártémái után, pedig a combosabb No Aceptan Imitaciones című gyorsabb számból pedig az is kiderül, mindehhez baszott penge a hangzás is. Igazi vastag régi sulis death metal hangzás a gitárokon, de arányban a dobokkal, eltúlzott széttechnikázás nélkül.
Aztán jön a a Profecia Del Anticristo, ami az egyik legfogósabb darab, főleg a piszok jól eltalált refrénje miatt, ahol a boszorkányunk énekel végül rendesen. De van még a klasszikusabbnál klasszikusabb szövegmondásos tétel is, a Plata O Plomo élesen emlékezet az ős Brujeria életérzésre. Nagyjából dobtak vele egy Narcos - Satanicos 2016 verziót sebtiben. Amit ahogy kezdtem, talán mind a tizenhárom nótánál el lehetne mondani egy kicsit. Ebből a sorozatból viszont az Isla Del Fantasia mégis kicsit kitűnik, ugyanis a leggyilkosabb karakter karmol a friss fröcsögés eme dalában, aki nem más Pititis, azaz a horda cica tagja, aki itt puniskodik bele először a mikrofonba ismét. Aztán majd feltűnik még hangja talán két helyen is Juan kutya ugatása mellett. Míg végül a drogfüggő életérzésben oszló maja erkölcs pokolian rendületlen híveinek új lemeze bele nem torkollik a már korábbról ismert Dead Kennedys átiratba, ami itt California Uber Aztlan címmel fut le, az elrabolt földek és az elrabolt indián lelkek mementójául.
Ezzel a jó hír - rossz hír dologgal pedig a kijelentések szintjén kell futni még egy kört, ha erről az új Brujeria lemezről beszélünk. Ugyanis a jó és a rossz hír megint csak egyben cuppan, mint a foghíjon átszűrt méretes csula. Mégpedig, hogy nincs lassú szám a lemezen, de még csak lassabb kiállás sem nagyon. Úgy marat végig, mint a nyolcvanas évek azon jól sikerült horrorfilmjei, ahol nem ment háromszáz alá a pulzusod kilencven percen keresztül, és közben végig úgy vetted a levegőt, mint az, akinek egy kicsit megtorzult házibuliban egyszerre nyomnak fel fakanál nyelet szárazon a seggébe, és lógatják a pöcsét két fokos jeges vízbe citromkarikával. Tehát nem, egyáltalán nem rossz ez a lemez. Sőt, ha az első a tisztátalanság és a második természetesen a Ferencváros, akkor a harmadik mindenképpen a macséta metál!
4/5
