A nevével ellentétben finn származású KYPCK (ejtsd: Kurszk) egy furcsa koncepciót vállalt magára. Az ex-Sentenced gitáros Sami Lopakka által életre hívott orosz nyelven daloló rideg doom metal ötösfogat meglépett egy a meredek lépcsőfokot és nekivágott a szovjet tematikákat feldolgozó szibériai "melegségű" bandájuknak. Huncut egy húzás, mert ahogy a magyaroknak, úgy a finneknek sem épp a szívük csücske az orosz nép, már ha történelmileg nézzük a dolgokat, ennek ellenére ott fent, a messzi északon bejött az embereknek a dolog - nem hiába Finnország és Oroszország a két legfőbb úti céljuk, ha koncertekről van szó.
A KYPCK zenéjét, ha egyetlen szóval kellene leírni, azt mondanám: fagyos. Biztos nektek is vannak olyan bandák a kedvencek között, amiket csak bizonyos hangulatban, vagy körülmények között tudtok meghallgatni. Na, nekem pont ilyen zene Lopakkáék szerelemgyereke. Ahhoz, hogy teljes átéléssel tudjam élvezni, vagy valami rideg, borongós idő, vagy (és inkább ez az ajánlott) fagyos, havas, zord környezet kell. Tipikus - ahogy én nevezem - hideg zene.
A finnek egyébként a 9 éves fennállásuk alatt a Zeroval együtt már négy nagylemezt adtak a nagyvilágnak, a Chernot, a Nizhet és a legutóbbi Imya na Stenet, mely 2014-ben jelent meg. Szerény személyem már az első lemez óta követi a munkásságukat, természetesen a fent említett okokból csak időszakosan elő-előkapva a termést. Akkor is csak mérsékelten, mert a KYPCK minden, csak nem könnyű hallgatnivaló - na, pont a doom lenne az, ugyebár. Egyébként közönségbarát módon mindig egy óra körüli lemezeket adnak ki, amivel nincs is semmi baj, csak egyszerűen nagyon le tudja húzni az embert ez a fajta muzsika. Most viszont mintha változott volna kicsit a dolog.
Nem, semmivel nem lett könnyebb hallgatnivaló a Zero, mint akármelyik elődje, csak változatosabbak a tempók, több a szinte már lendületes dal, ötletesebbek a váltások, emiatt pedig könnyebben emészthető, könnyebben lehet "élni" a zenét, értsd: a jégcsapba burkolt, zúzmarás témákat ízlésesen törik meg egy kis pincemély, tördelt zakatolással, ha úgy adja a hangulat. Ez eddig is meg-megjelent náluk, de most alkalmazzák kicsit bátrabb mértékben.
Egyébként ahogy a promózásból is megmutatkozott, Lopakkáéknak sem a "vodkavedelő medvevadász" az alaphangulatuk, hiszen az első dal, amit hallhattunk a friss termésből, a Tatu (igen, pontosan: a csajduó) egyik slágerének, az All About Usnak az orosz doom verziója volt. Persze nem került rá a lemezre, de érdekes (már-már meghökkentő) poén volt tőlük. Talán említenem sem kell, hogy a pop nagyjából ennyiben ki is merült, hiszen az AK-47-esből készült gitár és az egyhúros basszus (igen, jól olvastátok) egyértelműen doomra termett instrumentumok.
E. Seppänen énekes hangja tökéletesen rásimul erre a zord muzsikára, a kettő kombinációjával tényleg valami leélt szibériai iparvárosban érezhetjük magunkat az édes andalgás közben. A Zero esetében viszont szinte már érezni a fagyos betonpaneleken megcsillanó hűvös napfény első sugarait, talán nem olyan zord az összkép, ami - akárhogy is szeretem a borúsabb zenéket - most egyértelműen előnyére válik a bandának.
Aki viszont ennek ellenére happy metalt vár a KYPCKtól, inkább kerülje el, hiszen ez az előzőek ellenére is borongós, lehúzós zene a javából. Érezni, ahogy a fagyos jégtáblákon vánszorgó szurokfolyamként borít maga alá az egész, de ennek, akárhogy is fáj, mégis részese akar lenni a hallgató. Elég csak a Ya Svobodem klipjét megnézni és értitek, mire is gondolok. Dalokat egyébként nem emelnék ki, aki van olyan erős és végighallgatja a Zerot, az úgyis keblére öleli majd az egész lemezt.
A Zero tehár a KYPCK legérettebb, legváltozatosabb, emellett minden hűvössége ellenére legkönnyebben befogadható lemeze lett. A metal borongósabb irányait kedvelőknek mindenképp ajánlott, viszont a megfelelő hangulat megléte - az orosz nyelv (engem pl. nem zavar, de biztos vannak "válogatósak") és a gyilkosan hömpölygő zene miatt - kötelező. Nekem ott lesz az év végi listámon. (4/5)
