Ha van ikonikus alakja modern zene történelmének, aki mindenkinek kortól, származástól, nézetektől, vonzalmaktól és műfajtól függetlenül példakép, akit nem imádni egyszerre lehetetlen és kissé talán szégyenletes (valamint roppant szar ízlésre is vall, aranyom), az Freddie Mercury. Az Univerzum Hercege, Lady Godiva, és a többi. Freddie megtestesített és megélt mindent, amit egy igazi, zenefanatikus, karizmatikus rocksztár a nagykönyv szerint csak megélhetett, de szíve mélyén végig ugyanaz a bohém, érzékeny, művészetekért rajongó és az emberi élet szép dolgait diszkrét bájjal habzsoló fiú maradt, aki mindig is volt.
1991. november 24.-én pedig a Queen már életében legendás énekese eltávozott a Földi síkról. Ma, 25.-én, 25 évvel halála napja után szemezgetünk életéből, és 25 olyan kis sztoriba engedünk bepillantást, amik a bajusz mögötti emberről szólnak, és amik bizonyítják:
Freddie Mercury köré nem igazán kellett mítoszt építeni. Ő már abban élt.
Freddie Mercury Farrokh Bulsara néven született 1946-ban, Zanzibárban, párszi családba (Iránból Indiába menekült, mélyen vallásos perzsa népcsoport), és van egy húga, Kashmira. Családja ortodox zoroasztriánus volt. Freddie vallásának rendszeres praktizálását csak az első turnék beköszöntével hagyta el, az ateista kijelentéseket pedig nagy ívben kerülte (de előszeretettel kekeckedett a keresztényi menny- és pokolábrázolásokkal). Akárcsak szerelmi ügyeit, soha nem verte nagydobra származását: azt akarta, azzal legyenek elfoglalva a sajtóban, amit csinál - azzal, aki, nem azzal, ami.
12 és 17 éves kora közt ősei származási helyén, Bombay mellett tanult egy nemzetközi angol iskolában, a St. Peter’s Schoolban. Édesapja angol gyarmati katonatiszt, majd bürokrata, anyja indiai háziasszony volt. 18 éves korára 5 kultúrkörben és 3 kontinensen élt.
Épp nagykorú lett, mikor kitört körülöttük a véres, arabok és indiaiak módszeres irtásával tűzdelt zanzibári forradalom 1964-ben, ami elől egy apró Middlesexi házba menekültek Angliában, majdnem mindent hátrahagyva. Édesapja hivatalnoki státuszának és évek félretett pénzének köszönhették csak, hogy nem egyenest egy menekülttáborba kerültek.
12 éves korában, Bombay mellett állt be a The Hectics gimis rockzenekarba, ami az akkori úttörő, első elektromos rock’n’roll előadók (Little Richard, Cliff Richard, Chuck Berry) számait játszotta. Később, már Angliában az Ibex, későbbi nevén Wreckage nevű zajos protopunk zenekart frontolta Liverpoolban, aztán jött a Sour Milk Sea heavy blues rockja… és a Smile, Brian May és Roger Taylor korábbi bandájának 1970’s feloszlásával egy kis téblábolás után végül, elérkezett a Queen ideje.
A Wreckage egyik korai koncertjén annyira belejöttek a fiúk, hogy eltörték a mikrofonállványt a show közepén. Freddie már nem jött zavarba, felkapta a felső felét, és azzal nyomta végig. Aztán megtartotta és egyre több koncertre vitte a sérült kelléket. Így született emblematikus „mikrofonpálcája” – dacból és véletlenből. Méltó jogar a király(nő)nek.
A Smile újjászületéseként létrejövő Queen énekese Tim Staffel, a Smile addigi frontembere lett volna. Tim eddigre már nem csak Brian May és Roger Taylor zenésztársa, hanem Freddie barátja is volt, és maga ajánlotta saját helyére Freddiet az új zenekarba.(Tim a Smileról készült egyetlen vitathatatlan hitelességű bandafotón, Brian May és Roger Taylor között:)
A zenekar ikonikus logóját is Freddie rajzolta, aki az Ealing College of Artban szerzett művészeti (grafikusi) diplomát. „Tudjátok, én terveztem a Queen címert. Egyszerűen összedobtam a csillagjegyeinket jelképező lényeket… pedig még csak nem is hiszek az asztrológiában!” A „Q”-t a királyi család avatóünnepein használt szalag formázza, a 2 oroszlán, a korona helyén trónoló, lángnyelvekkel övezett rák és a 2 tündérke (Freddie a Szűz jegyben született) körbeveszik az angol koronát, a tetőn pedig egy főnix boronálja össze az egészet, aminek póza kísértetiesen emlékeztet a protestánsok jellegzetes pelikán-ábrázolására. A zenekar jót mulatott azon, hogy a műértők sokkal többet fejtegetik logójuk szimbolikáját, mint ők valaha is.
A "Freddie" Farrokh gyerekkori beceneve volt, a gyarmati iskolában ragadhatott rá. (Ha valóban a The Hecticsben játszó barátai aggatták rá, mint a pletyka szerint, akkor ő tényleg a rock'n'roll szellemében nyert új keresztséget.) Angliában már Freddie Bulsaraként mutatkozott be. A Sour Milk Seaből kimenőben és a Smile szétesésének időszakában, 1970-ben rövid ideig próbálkozott valami szólókarrierszerűt megalapozni Larry Lurex művésznéven, majd a Queenbe lépésekor törvényesen is Frederick Mercuryra változtatta a nevét.
Gyakorlatilag minden rockzenekari hangszert meg tudott szólaltatni alapszinten, szólóanyaga demóit is maga játszotta fel. A Queen első lemezein zongorázott, amit fő hangszerének tekintettek zenésztársai az ének mellett – ő viszont nem. Középszerűnek találta a játékát, és fokozatosan elhagyta a billentyűk használatát a 80’s évek közepéig a még intenzívebb frontemberi előadásért... Ekkor viszont már beszippantotta a diszkóláz, és magáévá tette az analóg szintetizátorok és vocoderek hangzását. A 80's években a Queen egyre több elektronikával beoltott albumainak az eddigi jellegzetes rétegzettségüket felváltó kísérletező, "űrös" hangzása is ennek volt köszönhető: a Queen mind a 4 zenésze rávetette magát a billentyűkre, szinte évek kihagyása után.
Az Under Pressuret David Bowieval egy akkor-és-ott, „Miért is ne?” döntés alapján, pár take-ben vették fel a stúdióban, egy délután alatt. Michael Jacksonnal is terveztek duettet, de a láma, amit Jacko hozott magával a felvételre, annyira kiidegelte Freddiet, hogy lefújta a dolgot. Azért State of Shock címmel írt neki egy számot a Jackson Five 1984-es nagy visszatérő lemezére.
„Nem szeretem a kiugró fogaimat. Majd megcsináltatom őket, csak eddig sosem értem rá. Ettől eltekintve, tökéletes vagyok.” Aztán tényleg soha nem csináltatta meg őket, pedig Roger Taylor, a Queen dobosa fogorvosnak készült, és többször is felajánlhatta neki.
A 80’s évekre az is nyilvánvalóvá vált, hogy polipok vannak a torkában. Bár ez utóbbi egyre gyakrabban okozott neki hangképzési, akár légzési nehézségeket, nem volt hajlandó megoperáltatni egyiket se: a műtétektől féltette a hangját. (Meg picit feltehetőleg magát is, mindig feszült volt orvosi környezetben.) Ha ezt összeadjuk az éveken át folyamatos megerőltetésben levő hangszálakkal, érthető, miért játszadozott annyit a közönséggel és improvizált élőben: sokszor nem tudta kiénekelni a magasakat, amiket kipihenten és stúdióban viszont bármikor... és ezekkel kompenzált, látványosan.
Bezzeg ha imázsról volt szó, vehemens volt és ragaszkodott az ötleteihez. "Koncert?! Ez nem egy koncert, drágám, ez egy divatshow!"- emlékeztette a látványos koncertek kritizálóit többször is. Az első pár fellépésén, amikor bajuszt viselt, a rajongók borotvapengékkel dobálták meg, hogy így jelezzék: igazán levágathatná... Nem hallgatott rájuk. Et voi lá: Freddie Mercuryból "look" lett. Úgyhogy mindenki megnyalhatja.
Freddie Mercury énekhangja legendás, komolyzenészek és nagy tenorok szerint is zenetörténeti súlyú és teljességű. Hangterjedelme valahol 3,5-4 oktáv között volt, a baritontól a tenoron át a falzettig tényleg, szó szerint bármit és bárhogyan képes volt kiénekelni. Már a Hecticsben játszó társainak feltűnt, hogy szinte bármit azonnal képes lejátszani zongorán, amit a rádióban hall. Feltehetőleg abszolút vagy közel abszolút hallása volt. Egyik legnagyobb szakmai titka, hogy eleinte önkéntelenül, majd egyre tudatosabban szubharmóniákat szólaltatott meg a torkában, ami egy rendkívül telt, több rétegű és erősen zengő hangzást produkált. Ezt a technikát a tuván torokénekesek vitték tökélyre, valószínűleg Freddie gyerekkorának zenei környezetéből ragadt rá. Montserrat Caballé operadíva így nyilatkozott róla:
"A különbség Freddie és más rocksztárok között, hogy ő a hangját adja el. A technikája bámulatos volt. Hibátlan tempóban, ösztönös ritmusérzékkel dalolt, a hangokat pontosan pozícionálta, és döbbenetes könnyedséggel siklott egyik regiszterből a másikba. Emellett fantasztikus zenei érzékkel is bírt. Frazeálása vagy édes, finom és aprólékos volt, vagy energetikus és kirobbanó. Képes volt megtalálni az épp pont megfelelő nüansznyi hangsúlyt minden egyes szótaghoz, ami kijött a torkán.".
2:13-tól láthatjátok, hogy lakta be a teret és tette az előadás részévé a közönséget, például nálunk, 30(!) éve.
A Wembley Stadionban rocktörténelmet írtak: a több ezres tömegen közel 1 Machhal (vagyis a hangsebesség alsó határa környékén) ütlegelt végig a nyers hangerő. 105,1 méter a küzdőtér, amire a hanghullám végigér a tömegen, 0,3 mp körül van, ami ~340 m/s, ami közel 1200 km/h = 1 M. A felvételen világosan látjuk, ahogy önkéntelenül, de ritmikusan, szimmetrikusan hullámzanak - erre nem lehet előre készülni. Mindez legalább annyira volt az ördögi rafinériával kialakított hangpark érdeme, mint Freddie torkáé.
Bárhol és bármire írt, ahogyan elkapta az ihlet. A Crazy Little Thing Called Love-ot egy hotel kádjában habfürdőzve találta ki, amihez odatolatott egy zongorát. A Bohemian Rhapsodyt viszont majdnem fél éven át kalapálták, csak az opera-áriák felvétele napi 10-12 óra éneklést követelt az együttes minden tagjától 1 héten át, és kb. 180 take-et rögzítettek 24 sávra, mire Freddie és a producer Roy Baker NAGYJÁBÓL elégségesnek ítélték a kész dalt. A dalszövegeket – amik, amennyiben nem a szerelemről szóltak, vagy valamiféle szívet megerősítő indulóként, vállaltan csacsi nyelvjátékok és kivagyiságok sorából álltak csupán – mint midig, a keze ügyébe akadó fecnikre írta. Brian May folyamatosan hordta-vitte előle-utána a papírokat. Egyébként imádta a saját dalait hallgatni, de nem volt elájulva dalszerzői képességeitől.
„A harmóniáimat többre tartom a soraimnál.”
Freddie Mercury (felnőtt élete javában legalábbis vitathatatlanul) a máig gyakori közvélekedéssel ellentétben biszexuális volt. Akárcsak a David Bowie, karrierje korai éveiben provokatívan el-elszólta magát (1978 – „I’m as gay as a daffodil, my dear” – „Meleg vagyok, mint a réti virágok, aranyom”), és az ilyen kikacsintások sokkal jobban felpiszkálták a média érdeklődését, mint a roppant diszkrécióval lebonyolított randevúi (gyakran még a zenekar se tudott róluk). Élete utolsó 4 évét Jim Hutton angol borbéllyal és ezermesterrel töltötte, ő ápolta a betegágyán is, halála küszöbén már nem félt férjecskémnek becézni őt.
Freddiet frusztrálta, hogy ha a szerelmi ügyeiben matat a sajtó, nem akart se a csajozós rocksztárok, se az újhullámos meleg „furafiúk” díszpéldányává válni – mivel bár mindkettő kategóriába befért egyszerre, nem volt egyik sem igazán. Partnerei és saját magánszféráját foggal-körömmel védte. „Senki nem az igazi énemet szereti, mindenki a hírnévbe, a sztárba szerelmes.” – mondta. A színpadtól, stúdióktól és a rendkívül ritka interjúktól eltekintve szinte kínosan félénk volt, egyáltalán nem az a non-stop macsó, akinek a média gyakran mutatni akarta. Az igazán rámenős nőkkel se tudott mit kezdeni, pedig rajongott értük (is).
Ennek ellenére megveszekedetten hitt saját sikerre hivatottságában. Valódi motivációs-szlogenipar épült kedvesen elrugaszkodott, aztán mégis beváltott mondásaira. „Mindig is tudtam, hogy csillag vagyok… és most úgy fest, a világ végre egyetért velem.” „A sikerünk titka, aranyom? A mindent letaglózó karizmám, természetesen.” „Nem rocksztár lesz belőlem, hanem legenda.”
Jim volt a csendes és meghitt szerelme, a nagy és felkavaró pedig Mary Austin, akivel 6 éven át élt párkapcsolatban, és szakításuk után is bensőséges barátok maradtak. Még a 80's években is, ha a sajtó bármikor paparazzikat küldött Freddie után kilesni, kivel randizik, vagy "melegrágalmazás" felé tartó csámcsogós cikkek kerültek kilátásba, csak lementek egy angol klubba együtt rázni. Kapcsolatuk ugyanakkor több volt holmi öribariságnál és alibinél. Maryvel, mint pár korábbi szerelmével, éveken át, turnék során is levelezett. Egy 1985-ös interjú tanúsága szerint "Mary az egyetlen igazi barátom, és nincs is szükségem más barátokra". Mary elkísérte a magyar koncertjére is, Freddie pedig neki írta a Love Of My Life című Queen slágert. Mary ott volt Jim mellett Freddie utolsó napjaiban is (végül ők ketten jelentették számára az igazi családot), és halála utána Freddie vagyonának javát szintén ő örökölte.
Egykori szerelmükről, és a köztük a végig ápolt mély szeretetről szóló nyilatkozatai szinte lábjegyzetként jelentek csak meg az akkori sajtóban, ami legalább annyira volt elfoglalva Freddie halálhírével, mint késői (coming-outnak értelmezett) AIDS-vallomásával.
1984-ben egyedül írta és játszotta fel egyetlen szólóalbumának, a Mr. Bad Guynak a javát Münchenben (plusz-mínusz egy orkesztra meg jövő-menő session zenészek). A dalok a diszkó, a synth-pop, 2. hullámos fekete funk és dance rock keresztmetszetébe tehetőek, a bohém európai, nemzetközi atmoszféra és a fülledt (rendszerint meleg)bárok hangulata mind-mind ott hagyták rajta a nyomát. Egyes, sok helyütt máig a Queen-nek tulajdonított slágerek, mint a Love Me Like There’s No Tomorrow, vagy (főleg!) a magyar vasárnapi vásárrádiók retrográd kedvence Living On My Own, ezen jelentek meg. Freddie ezt a hangzásában fenszi-denszi, témájában gyakran sötét, személyes, de összességében frivol szerelmes-dalos lemezt sem akárkinek címezte, hanem akkori 4 cicusának... "de főleg Jerrynek, és az univerzum összes macskaimádójának - mindenki más mehet a fenébe."
Macskák iránti rajongása is közmondásos: folyamatosan fogadott örökbe menhelyekről macskákat, pár évig egyszerre 10 cicája volt, akikkel játszani szerves és szent részét képezte a napirendjének. Ha pedig nem tudott ott lenni nekik, akár Thaiföldről is „felhívta őket” és gyakran órákig csak gügyögött nekik, vagy hallgatta a játszadozásukat a kagylóból. Egyik kedvenc ruhadarabja és híres-hírhedt fellépőkosztümje volt a mellény, amit maga festett tele a macskái képeivel - a These Are The Days Of Our Lives klipjében is ezt viseli, és egy hasonlót hord a Breakthrough-éban. A Delilah című dala, amiben az erotikusnak tűnő fordulatokat jó öreg angol slapstick humorral csapja agyon, az egyik macskájának / macskájáról szól.
„Delilah, Delilah, oh my, oh my, oh my - you're unpredictable
You make me so very happy
When you cuddle up and go to sleep beside me
And then you make me slightly mad
When you pee all over my Chippendale Suit”
„Szeretem, ha ragyogó dolgok vesznek körül.
Viktoriánius életvitelt kívánok folytatni; csinos apróságok zűrzavarában.”
Mániákus bélyeggyűjtő és hobbifestő volt (ld. lent). A festői motívumok, a klasszicista és modern festészet képi elemei felbukkannak az aprólékosan megtervezett színpadi showkban (a „szemes ruha”), klipjeiben (az I Want To Break Free testfestős tánca, amiben a szereplők Shakespeare Szentivánéi Álmának tündéreire hajaznak) és dalszövegeiben is („My soul has painted, like the wings of butterflies, Fairy tales of yesterday will grow but never die”). Műgyűjteménye a világon egyedülálló, több millió fontra becsülték halála után. „A modern festmények olyanok, mint a nők, sosem leled majd örömöd bennük, ha meg akarod érteni őket.” – tartotta.
Barcelona címmel rögzített a pop és az opera határait feszegető duett-albumot Montserrat Caballéval, az opera egyik nagy dívájával. Első, 86-ós spanyolországi találkozásuk és egy alkalmi duett után mindketten eldöntötték, hogy ebből egy egész lemeznyit kell csinálniuk. A szakma és a kritika egyszerűen nem tudta hova tenni az albumot, de a rajongók igen: a címadó az 1992-es Olimpiai Játékok nem hivatalos dala lett. Freddienek két régi álma teljesült ezzel: végre mindenki előtt bebizonyította, hogy a nagy tenorokhoz mérhető énekes, és azt is, hogy az opera nagyon is formálható, modernizálható, egy szóval: élő... és őbenne is élő műfaj. Kár, hogy mindezt már nem láthatta...
A közhiedelemmel ellentétben nem a Show Must Go On volt az utolsó dal, amit felénekelt a stúdióban, hatalmas sírás-rívás és szenvedés közepette. A dal igazából Roger és Brian közös szerzeménye, csak utólag vetült rá Freddie eddigre már tényleg súlyos AIDS-betegségének és haldoklásának árnyéka. Élete utolsó évében viszont annyira látványosan leépült, hogy a klipforgatásra már ujjnyi sminket és vastag ellenfényt tettek rá. Az 1991 májusában forgatott utolsó Queen-klipben, a mementó-szerű These Are The Days of Our Livesban már szinte élőhalottnak néz ki...
A Show Must Go Onhoz pedig valóban magához kellett rántania egy üveg vodkát. Látva, hogy May kételkedik abban, képes-e megcsinálni a felvételt, dühösen csak annyit mondott: "Igen?! Baszd meg, szívem, akkor ezt figyeld!" - majd bevonult a fülkébe, és első nekifutásra felénekelte az örökségét.
Az év további részében a zenekar bármikor és mindig készen állt, mikor lesz Freddie megfelelő állapotban felvenni, és ahogyan tudott, ő ment és énekelt is, 2-2 órás epizódokban. Brian May mesélte: „Egyre csak azt hajtogatta: 'Írjatok még, írjatok nekem egyre több zenét! Fel akarok énekelni mindent, ahogy csak lehet, és amikor majd elmegyek, utána szépen befejezitek.' Egyáltalán nem félt.” A hangmérnök, Justin Shirley-Smith szerint pedig: „Nehéz ezt megmagyarázni az embereknek, de… nem volt szomorú (a helyzet), nem, nagyon is örömteli volt. Ő volt az egyik legmókásabb ember, akivel valaha találkoztam. Majdnem végig nevettem, mikor együtt dolgoztunk." Freddie meg csak azt mondta a betegségéről: ’Nem fogok rá gondolni, csak végigcsinálom.'"
A Queen élő tagjai máig nem tettek le egy Queen-emlékfilm készítéséről… ami eredetileg Freddie Mercury életrajzi filmjének indult. Az Ali G-t, Boratot, Brünót és a Diktátort feltaláló komikust, Sacha Baron Cohent kérték fel Freddie eljátszására, és remekül haladt minden 2013-ig, amikor Sacha végül alapvető kreatív különbségekre hivatkozva kilépett a projektből.
„A zenekar egyik tagja – és nem fogom megnevezni, melyik – azt mondja nekem: ’Tudod, ez a film attól lesz csúcs, ami a közepén történik.’ Mondom, ’Jó, mert mi történik a közepén?’ Azt mondja, ’Freddie meghal’ (…) Erre én: ’És mi történik a film 2. felében?’ A válasza: ’Végigkövetjük, hogyan jutott el a banda ereje teljéből újra ereje teljéig!’ (…) Mondom neki: ’Ide figyelj, egy teremtett lélek nem fogja megnézni a filmet, amiben a címszereplő meghal AIDS-ben, aztán leshetjük, hogy megy tovább nélküle a bandája!” Cohen szerint „Fantasztikus sztorik keringenek Freddie Mercuryról. Vad volt a fazon. Hallottam gáláns partikról, ahol kisemberek jártak körbe, fejükön kokainos tálcával! De ők… meg akarták őrizni az örökségüket, zenekarként. (…) Brian May lenyűgöző zenész, de nem túl jó filmproducer.”
Cohen 6 évet ölt a projektbe. A Queen tagjai elköszönését azzal nyugtázták, hogy úgysem akarják, hogy „egy vicc” (Roger Taylor) vagy legalábbis egy ennyire „felismerhető karakter” (Brian May) játssza el Freddiet.” A film azóta a produkciós pokolban ragadt.
Pedig tökre megnéztem volna.
A századvégi hazai rockerség körében népszerű fordulat/gondolatmenet, az „inkább menjünk a pokolba, ott az összes jó arc” is meglehet, tőle ered.
„Óh, én nem a mennybe készültem.
Nem, nem akarok mennybe menni.
A pokol sokkal jobb.
Gondoljatok arra a sok érdekes emberre, akivel majd odalent találkoztok!”
Végigtekintve Freddie Mercury életén úgy festhet, neki sikerült. Ő megélte az álmot. Az egyik első videoklip (Bohemian Rhapsody), első teljes-zenekaros filmzene (Flash Gordon), első pop- vagy rockzenekar által prezentált sorozat-főcím (Highlander - A Hegylakó), az első nagyvetítős koncertek, az egyik első színpadi és stadionrock-banda mind-mind hozzá és a Queenhez kötődik. Ilyenkor a gép előtt is állunk és tapsolunk jópáran.
Persze senki nem beszél arról, hogy titkolnia kellett szerelmeit. Hogy mennyit látta a szüleit, húgát, kedvenceit és kedveseit a hosszú turnékon... Talán nem tenne jót a csupafény mítosznak, amit ő ugyan nem építgetett, ha felhánytorgatná bárki is: milyen csatákat kellett vívnia saját zenésztársaival és barátaival, mikor személyes hírneve elkezdte beárnyékolni a zenekaráét... Hogy egy világméretű tömeghisztéria közepén milyen érzés lehetett magad előtt is letagadni, majd csendes beletörődéssel elfogadni, hogy fertőzött vagy, hogy közvetlen életveszélynek látnak majd a szeretteid és rajongóid, hogy bármelyik pillanatban, egyetlen nagyobb vágás után kitudódhat, hogy az egyik legiszonyúbb betegség, aminek tegnapig még a létét sem ismerték el, már évek óta zabál téged, és nemsokára végezni fog veled...
Vajon mit jelenthet folyton azon lenni, hogy véletlenül se gondolj bele az elmúlásba, az értetlenségbe és az eszelős nyomásba, amit saját teljesítményeddel helyeztél a válladra? Mivel járhatott szerepedből kizökkenthetetlenül dacosnak, erősnek és élettelinek mutatnod magad, mialatt odabent bármibe lefogadom, üvöltesz a tehetetlenségtől és a félelemtől?
Én biztosan bömböltem volna: hogyan készülünk el így a lemezzel, mi lesz a macskáimmal, mi lesz az én kedveseimmel? És mi van, ha mégis meg merem mutatni a rettegést... mikor én vagyok a Szuperszonikus Ember, milliók inspirációja arra, hogy semmi se törhesse meg őket? Viszont ha pedig nem mutatom meg, akkor őszinte vagyok-e még a deszkákon... vagy olyan szerepet játszok, ami nem elég, hogy megöl, de hamis is?
...Mindezalatt pedig az egyszerű, csöndes srác, aki csak élvezni akarja a szép képeket, volt és eljövendő szerelmeit, és végső soron csak lenyűgöző zenét akart alkotni; aki első sorban nem is a hírnévnek és a millióknak élt, akik rajongását amúgy keblére ölelte; az az ember bizony mindvégig ott volt az üvöltő rockistenség arcszőrzete mögött, és csak egy maroknyian látták őt a rivaldafénytől.
Egy kis személyes kitekintés még idekívánkozik a végére, aki az ilyet nem szereti, az most ugorjon a következő bekezdésre. Édesapámat minden külföldi útján Freddienek nézték. Egyszer Helsinkibe menet 1996 körül pár lelkes finn tényleg azt hitte, hogy a saját halálát megrendező Freddie Mercury mellettük somfordál nyaralni, és mikor a fater (lévén nem tud angolul) próbálta őket lerázni, csak még jobban beindultak, mert hát no, teljesen logikus, hogy Freddie posztumusz hárítja a figyelmet!
És minden egyes este, amikor még anno koncerteztem, - persze, ki nem szarja ezt le, de tudod mit, fogd be, aranyom, most enyém a rivalda - szintúgy frontemberként, és akár egy csillogó szemű butuska gólyalány, akár egy VBK-s öregrocker, akár énekmentorom, akár vadidegenek azt mondták: kiköpött olyan vagy, mint egy punk Freddie Mercury... akkor éreztem pár szépségesen fájdalmas grammot abból a több tonnából, amit Freddie vett a vállára, mikor estéről estére ő is egy aréna színpadára lépett. Hát megtoltam, túltoltam, és átéltem a magam kis vidéki-művházas szintjén valami hasonlót, mint talán ő. Akkor, két szívverésig, tökéletes volt az estém, és megszakadtam, hogy a közönségnek is az legyen.
Freddie Mercury nem volt tökéletes ember. "The Great Pretender" - "A Nagy Színlelő", így hívták őt életrajzában. A hitelességet nem, a szerepeit megkérdőjelezhetjük, mert tévedés ne essék: Freddie Mercury is egy szerep volt, amit Farrokh Bulsara írt az évek során, és ami lassan, boldogan és félelmetesen végül bekebelezte alkotóját... mint minden igazi, színpadra készült embert a magáé. Aztán a show ment tovább, a színházban ez az élet rendje.
Hiú volt, a látszat ellenére gátlásos, hedonista, szertelen, feszült, az önveszélyeztetés határáig maximalista, és szíve mélyen bizony zárkózott. De ember volt, a szó legteljesebb értelmében. Olyan ember, aki tartással és bátorsággal nézett szembe saját halandóságával, mikor mindenki halhatatlannak hitte már a világon. Olyan ember, aki egész életében, minden egyes nap, mosolyogva és látszólagos lazasággal, viszont lázasan és megalkuvást szinte nem ismerve dolgozott azért, hogy az lehessen belőle, aki. Aztán az is lett. Dalok dalolója, élet szeretője. Az emberi öröm, pompa, és összetartozás nagykövete.
EZ, és nem a több millió eladott lemez, az extravagancia, a kimódolt természetesség és kecsesség a koncerteken, nem a félelem látszólag teljes hiánya, még csak nem is mennyei hangja tehet arról, hogy Freddie Mercury sokkal több, mint a világ egyik(?) legjobb zenekarának frontembere. Ő történelmi alak, ikon és példakép, akiből bárki meríthet erőt egyetlen gomb megnyomásával... Vagy akár csak egy póz levágásával.
Freddie Mercury, ha látod és érted ezt valahol:
Köszönjük, hogy voltál és vagy nekünk.
Szeretünk.
[Katt a névjegyre további írásokért:]
