Ez az esemény számos elsőt tartogatott számomra: az első Red Sun Rising / Skillet koncertélmény, az első Meet&Greet-em egy zenekarral, az első találkozás az Akvárium Klubbal, az első sor (persze nem ez volt az első első soros koncertem, de nehéz volt nem lecsapni ezt a magaslabdát). Mint minden első előtt az ember kicsit izgul, és ugyanazokat a kérdéseket teszi fel magának: Vajon jó lesz? Nem fogok csalódni? És mi van, ha nem olyan lesz, mint amire számítok? Aztán megkaptam a választ: az este, ha nem is minden része, de magasan felülmúlta az elvárásaimat. De menjünk szépen sorban.

VIP jegy tulajdonosként már fél 7-kor a bejáratnál álltam, készen arra, hogy életemben először szemtől szembe kerüljek a Skillet tagjaival. A kapcsolatom a zenekarral körülbelül 8-9 éve kezdődött, és azóta többé-kevésbé töretlen. Számos emlékem fűződik hozzájuk, a Comatose című számukat rongyosra hallgattam, és a mai napig visszaidéz olyan emlékeket, amikre nem nagyon akarok emlékezni. Nem mintha ez kívánságműsor lenne. Egy szó mint száz, a Skillet szerves része volt a felnőtté válásom időszakának. Úgy negyed órás késéssel engedtek be minket a koncertterembe, szám szerint tizenkettőnket. A banda egy képviselője sorba állított minket és elmondta a legfontosabb tudnivalókat: kezet fogunk a zenekar tagjaival, csinálnak néhány képet. Nincs ölelés, puszizkodás és aláírás kérés (előre kaptunk egy aláírt képet a zenekarról). A banda jött, mindenkire mosolygott, tűrték a fényképezést és a kézfogásokat, majd 10 perc múlva már ott se voltak. Na most lehet, nekem vannak túl nagy elvárásaim, de én ennél valamivel többre számítottam. Kicsit az volt az érzésem, hogy letudtak egy kötelezettséget, de tulajdonképpen a hátuk közepére sem kívánják. Persze ez valahol érthető, koncert előtt két órával inkább magukra koncentrálnának. Na de ezen a problémán hamar túlléptem, legalább a többieknél előbb kerülhettünk a koncertterembe, megkaparintva ezzel a legjobb helyeket közvetlenül a kordonnál. Visszatérve az elsőkre, általában nem vagyok az az idegenekkel barátkozós típus, de innen is üdvözlöm a srácot, aki velem ücsörgött, és remélem, sikerült kihúznia az éjszakát a vonat indulásig.

Sejtettem, hogy az első sor közepén állni nem egy életbiztosítás, de amikor kinyitották a kapukat, és az emberek szó szerint versenyt futottak az első sorért, miközben nem törődtek azzal, kit tarolnak le, már tudtam, hogy ezt talán inkább kihagynám. Arrébb araszoltam, és a kordon jobb szélén találtam magamnak egy helyet, ami viszonylag nyugisabbnak tűnt. Egészen addig, míg mögülem egy csaj be nem robbant, gondolom azt gondolta, sikerül szereznie magának egy helyet az elsősorban. Nem jött össze neki. Legközelebb majd előbb kel fel, ha az én helyemet akarja. Hah!

Az előzenekar, az amerikai Red Sun Rising időben kezdett. Talán én voltam az egyetlen a helyiségben, aki tudta kik ezek a srácok és/vagy megtisztelte őket annyival, hogy utánuk nézett. Kb. 35 percet játszottak, de azt kell mondjam, remélhetőleg Budapest most megtanulta a nevüket. Engem is meglepett az az intenzitás, amit a színpadon mutattak. Az énekes szó szerint felszántotta a színpadot (tudom, tudom, tök elcsépelten hangzik) és megvolt az a fajta kisugárzása, amivel egy frontembernek rendelkeznie kell. A zenekar is jól szólt, megvolt köztük a kémia, a közönség pedig meghálálta, rögtön beindult a tánc és pl. az Unnatural esetében a közös éneklés is a refrénnél. Nem csak a tavaly megjelent Polyester Zeal című albumról játszottak számokat, hanem korábbi darabokat is előszedtek. (Nekem miért nem szóltak, hogy vannak korábbi albumaik is??) A végén pedig talán az új album legmaradandóbb dalával, az Emotionless-el zártak. Nekem ez a személyes kedvencem, Mike ebben a dalban minden hangi adottságát meg tudja mutatni (imádtam a mély hangjait, csak becsukod a szemed, hallgatod, és képes bárhová magával vinni). Ha csak egy zenekart csekkoltok le ma, azok legyenek ők!

Újabb 25 perc várakozás után (ezen az estén bőven volt lehetőségem gyakorolni a türelem gyönyörű erényét, amihez sosem volt tehetségem) végre elérkezett a Pillanat. Számomra kicsit meglepő módon (én ezt inkább valahol a set közepére vártam) rögtön belecsaptak a lecsóba az új album első kisdalával a Feel Invincible-lel. Már az albumon is ez volt az egyik kedvenc dalom, de így élőben, a tömeg üvöltésével fűszerezve tényleg nagyon üt. Ezt követték olyan, tulajdonképpen koncerthimnuszok, mint a Whispers in the Dark, a Sick of it (ezen a ponton tényleg beindult a zúzás, a közönség egy emberként énekelt és ugrált) és a Rise. John folyamatosan kommunikált a közönséggel, videókat készített az Instagramra, és a The Last Night alatt a kordonhoz is lejött, az első sorban álló rajongókkal énekeltetett, pacsizott, és láthatóan szívta magába a felé áradó energiát és szeretet. Volt mit. Engem külön lenyűgözött Korey színpadi jelenléte. Ebből az alacsony, cuki csajból néha kijött az állat, és úgy tépte a húrokat, hogy csak lestem.

A koncert előtt kicsit aggódtam. Persze sejtettem, hogy a korábbi albumról is előkerülnek számok, de alapvetően arra készültem, hogy főleg az új album dalait fogják játszani, amikkel annyira nem kerültem még közeli viszonyba. Ha már egy lemezbemutató turnéról beszélünk, ugye. Ennek ellenére a setlist alapján inkább azt mondanám, hogy az elmúlt 10 év best of-ja volt. És ezzel nincs is semmi baj, sőt! A koncert közepén jött a Hero, a Those Nights, a Comatose hármas. Az futott át az agyamon, hogy olyan ez, mintha megfognák a kezemet és visszarepítenének abba a bizonyos korszakba, amiről a cikk elején beszéltem. Tisztára, mint egy időutazás. Számomra a csúcspontot a Monster jelentette, ami eléggé a program végére került, de legalább eltolták, úgyhogy mostmár boldogan halok meg (jó, nem, azért még szerepel pár dolog a bakancslistámon). Ami a színpadképet illeti, nekem volt némi hiányérzetem a pirotechnikával kapcsolatban. Egy kis füsttől, és a szokásos fényjátéktól eltekintve, nem hoztak semmi pluszt. És talán én szocializálódtam más koncerti környezetben, de azt vártam, hogy vannak megszokott rituálék egyes számokkal kapcsolatban (ennyi év koncertezés után azért lenne létjogosultsága a dolognak). Olyasmire gondolok, mint a közönség guggoltatása, vagy a vakukkal világítás. Ellenben ami nagyon tetszett, azok a számok alatt levetített videók/animációk, néha dalszöveggel fűszerezve. Telitalálat volt, már aki figyeli az ilyesmit. A hangosítás onnan ahonnan én álltam, eléggé rendben volt, leszámítva, hogy Jen hangját alig lehetett hallani (a magam részéről én ezt annyira nem bántam), csak akkor, amikor előre jött és minimál alapra énekelt Johnnal. Akkor legalább tisztán is. A csellistáért viszont plusz pont jár. Imádtam! Mondjuk nem teljesen értettem, miért maszkban és hosszú bársonykabátban jelent meg, amiket a koncert végére szép lassan elhagyott, de talán hagyjunk meg ennyi misztériumot az utókornak is.

Mindent egybe vetve, sokkal jobb buli volt, mint amire előzetesen számítottam és meggyőződésem, hogy kétszer ekkora  helyet is gond nélkül meg lehetett volna tölteni. Úgy tűnt, ők is érezték, hogy itt szeretik őket, belengették, hogy esetleg visszatérnek majd. Elnézve az érdeklődést, erre minden esély meg is van. És hogy ott leszek-e? Naná! Azt nem garantálom, hogy az első sorban, ebből az élményből ennyi éppen elég volt. Így is gazdagabb lettem néhány kék-zöld folttal, a hangszálaimtól pedig könnyes búcsút vettem az est végére.

Végezetül már csak egyetlen kérdésem maradt a szervezők részére: mi volt a célja a színpad jobb oldala felől lévő ajtó nyitva tartásának? Mert ha az, hogy a közelben állók az emlékek mellett egy tüdőgyuszival is távozzanak, akkor csak így tovább! Amúgy meg nagyon remélem, hogy a helyiség fel van szerelve normális légkondival és levegőcsere rendszerrel, mert ha nem, akkor talán el kéne gondolkozni rajta...

A teljes setlist:

1. Feel Invincible
2. Whispers in the Dark
3. Sick of It
4. Rise
5. Back from the Dead
6. Awake and Alive
7. Not Gonna Die
8. Hero
9. Those Nights
10. Undefeated
11. Comatose
12. The Last Night
13. Stars
14. Out of Hell
15. Monster
16. Rebirthing
17. The Resistance

Beszámoló: TAKÁCS TIMY