Szerencsés helyzetben vagyunk, hisz idén a Rockmaratonos fellépés után ismét meglátogatott minket az egyik legnépszerűbb viking-metal brigád, és ezúttal egy igazán ígéretes kísérőt választottak maguk mellé a Grand Magus személyében.
Érdemes volt korán érkezni, mert hiába hétköznapra esett a nagy esemény, nem juthatott mindenkinek hely a „svédasztalnál”. Minden jegy elkelt.
A korai érkezést már csak az is indokolta, hogy a koncert napján a kezdést egy órával előbbre tették, és minden jel arra utalt, hogy erről a változásról sajnos nem mindenki értesült időben. Így az est hátralévő részéhez képest még erősen szellős nézőtér fogadott minket, a kiírt kezdés előtt szűk fél órával.
Spiritual Beggars rajongóként lelkesen vártam az egykori JB éráját fémjelző, Janne "JB" Christoffersson énekes-gitáros által vezényelt, kétharmad részben egykori és jelenlegi SB tagokból álló stockholmi heavy / doom trió, a Grand Magus színpadra lépését. Az idén, sorban a nyolcadik nagylemezüket jegyző riff-mester és zenekara nem bízta a véletlenre a dolgokat. Semmi sallang, csak ellentmondást nem tűrő kiállás, vegytiszta és pengeéles középtempós fémzene. A koncertet mélységeiben leginkább azok élvezhették, akik nem most találkoztak először az egyre inkább a klasszikus heavy metal felé evező zenekarral.
És ahogy azt lehetett is sejteni, mágusék műsorának kétharmadánál a tömeg duzzadni kezdett, mint a radiátoron felejtett élesztő. Tömött sorokban gyűlt a nép a színpad előtt, a ruhatárnál, a pultoknál, a WC előtt, sőt, ha csillár lenne a klubban, még arról is lógott volna néhány elvetemült. És csakhamar az addig gondosan takargatott színpadkép is lelepleződött, ami érthető okokból ezúttal közel sem volt annyira monumentális, mint a fesztiválos, sárkányhajós nagytestvére, és lehet, hogy csak én vagyok rosszmájú, de a távolabbról erősen tamponbordázatúnak tűnő óriásszarvak finoman mókás összhatást keltettek.
Aztán a tökéletes nyitódal a The Pursuit of Vikings ütemére elindult a csűrdöngölés. Kihegyezett óriás tampon ide vagy oda, panaszra semmi okunk nem lehetett, ünnepelni annál inkább. A tömeg magját elég elszánt arcok alkothatták, mert a közönség csakhamar egy szinte összefüggő embermasszává alakult. A széleken és hátrébb állók szerencsésnek érezhették magukat, tekintettel arra, hogy a zenei élményen és a kötelező színpadi elemként bemutatott viking küzdelem - a rálátás miatt minden más színpadi akcióval együtt - erősen limitált látványán túl részesülhettek a levegővétel és a söröskorsó szájhoz emelésének pazar élményében is.
És hiába az Amon Amarthoz képest szerényebb színpad, a show nem maradt el, sőt…még maga Loki is színpadra lépett, szóval minden volt, mint a búcsúban. A végzet hegyének nevét viselő vikingek Johan Hegg vezényletével jó szokásukhoz hűen megmutatták milyen út vezet a Valhalla felé. Ráadásokkal együtt 17. remek tételben kaptuk a talpalávalót, ám legnagyobb bánatomra örök kedvencem a Fate of Norns ezúttal sem szerepelt a felhozatalban. Na jó, azt azért meg kell hagyni, hogy a Cry of the Black Birds, az új albumról ismert First Kill, a táncba hívó Deceiver of the Gods, az ájulásig bólogatós Runes to My Memory és a diadalt követő ivászatra csábító Raise Your Horns bőven kárpótolt eme apró hiányosságért. Sokak számára egészen biztos, hogy ez volt az év legnagyobb koncertje, és mi tagadás jómagam is el tudnám viselni az élményt még néhány alkalommal.
