Az év vége felé mindenki átadja magát a kisded születésének emlékezetére megtartott felhőtlen napoknak és talán mi is ezért feledkeztünk meg egy időre arról, hogy ajánljunk valami olyat, ami hasonlóan aljas eredménnyel szalad át rajtatok, mint a perverz városi legendák szerint a higany. A Sex Prisoner második lemezével pedig úgy hisszük most jól pótolunk. Amit ugyanis biztos megpróbál ez a Tannhauser Gate című anyag hozni az nem más, mint a hozzáállás amit a Spazz, a Man In The Bastard és a Crossed Out hozott. Ez pedig pontosan az, ahol lecsupaszodik a zene oda, ahol már szinte nem is zene, csak energia. Ami erőszakos. Meg egy nagy negatív.

Oké ez a powerviolence lényege. De mi ott tartottunk, hogy feltételezésünk szerint ez a lemez megpróbál néhány dolgot. Az arcodba vágni azzal, hogy a mentális épségedet a köldöködig borotválja egy random lehúzással. Amit azzal fejel orrnyergen, hogy az utolsó ujjperceket olyan eszetlen szögig feszíti, mint amilyenben a dühös ember jelleme áll. Igen a gitárral. Ami direkt a lágyrészbe horzsol, mert valamikor thrash volt, de most már annál is dzsuvásabb. Miközben ebből az egész szarkupacból a dob valahogy az ordenáré üvöltözés mögött mégis rohadtul kikalapál. Ez nem baseball mezes hardcore. Ez a legvége. Hogy a gyerekkori képeid sárguljanak el tőle a falon és a szád szélére száradjon megint a fröcsögő nyál, mert ez punk baszki és úgysincs jövő. Szóval Sex Prisoner a mexikói határ mellől valahogy így...