Habár itthon nem koptatott el annyi kockás inget és nem tört ketté temérdek gördeszkalapot a huszonegyedik századi thrash metál reneszánsz, azért a Power Trip híre már azelőtt is eljutott kis hazánkba, mielőtt maga a zenekar is vastagbajuszos texasi tiszteletét tette tavaly nyáron Óbudán. Nevük ugyanis megelőzte őket, méghozzá ujjatlanra fazonírozott pólóikon, amit más Budapestre járó underground bandák zenészei előszeretettel viseltek nálunk kisebb és nagyobb termekben egyaránt. Ami nem is meglepő, hiszen a dallasi ötös első lemeze pontosan az a cucc, amitől Zetro Souza, Scott Ian és Rocky George is újra tinédzsernek érezheti magát. Ezek a srácok ugyanis ugyanolyan vehemenciával nyúltak hozzá a nyolcvanas évek felgyorsult zenéjéhez, mint anno a legnagyobb hősök.
Mondjuk a tizenkilencre mindezzel nem kellett ráhúzniuk, hiszen a recept amihez nyilván retrospektív respektből végül 2010 környékén hozzányúltak, tulajdonképpen hallhatatlan. Ebben a játékban egyedül csak az volt fontos, hogy a már ismert lapokat pontosan abban a sorrendben játsszák ki, amitől aztán a kamionos sapkák siltje úgy mered majd az ég felé, mint az izgalmi állapotban szaglászó szökött kutyák farka. Ezt a szintet viszont már a három évvel ezelőtt megjelent Manifest Decimation című első lemezt megelőző EP kiadványaikon is simán hozták. Ahol a combos középtempók, hegycsúcs magas kiállások és a villanásszerű váltások utáni gyilkos kergetések már ziher, hogy háromszázhatvan fokban pörgették a texasi trógerlombot a sörpermetben.
Mindehhez pedig minden eddigi felvételen eltalálták a tökéletes hangzást. Ezen az új Nightmare Logic című lemezen viszont direkt lecsupaszítottabbnak és koszosabbnak hallok mindent. Amit analógiák szintjén nagyjából úgy lehetne összehasonlítani, hogy míg az előző album gitárjai nekem a Cro-Mags kilencvenes években készült albumait idézi, nagyjából olyasmi dobhangzással. Addig a mostani lemez nyersebb, karcosabb minden tekintetben. Amiről nekem többször jutott eszembe a Sepultura legjobb thrash lemeze, vagyis a Beneath The Remains. Ami már csak azért is releváns, mert az albumot berobbantó Soul Sacrifice című első dal, főleg a második váltás után épp úgy jár a death metál határmezsgyéin, mint a példának megemlített Sepu lemez.
A következő gyomros viszont egy aljas középtempóval jön. Ez pedig vitán felülállva hozza azt a bizonyos kombinációt, amit a nyolcvanas évek közepén raktak össze és azóta is hallatlan, de legfőképp hallhatatlan örökség. A betonbiztos ritmusszekció és a gitárok is csak a szigorú alapokat tolják néhol csordakórussal ráerősítve az énekre, de azt úgy, hogy az eltoljon bármit. A Firing Squad fénysebessége és szinte próbatermi hangzású cinjei, na meg a vinnyogó szólója pedig csak ráerősítenek a nosztalgiára, aminek a neve éppúgy lehetne Nuclear Assault, mint Sacred Reich. A lényeg azonban az, hogy ez a nyolc dal nekem sokkal tisztábban metál, mint akár a nem véletlenül méltatott előző anyag. Elsősorban a hangzás miatt, de ugyanakkor azért is, mert a korábbi felvételekhez képest is még bátrabban bánnak most az olyan kihagyhatatlan, de legnagyobbat robbanó klisékkel, mint amiket a Waiting Around To Die, vagy a Ruination című dalokban végigpergetnek. Az ehhez passzoló legjobb énekhanggal, ami épp annyira az ifjú Cavalera, mint az ördögi Chuck. Csak ezt a tagot épp Riley Gale névvel illették.
Fontos lemez tehát a Nightmare Logic ismét. Mert olyan veszett örökséget köpködhet a moshpit centrumába, amit úriemberekké vált vagy levitézlett elődeik már nem feltétlenül tudnak odaköpni. Pedig valakinek oda kell. Ezzel a nyolc dallal gyanúm szerint pedig ismét úgy fosatják majd le a bokákat a texasi turbóbajusz trógerek világszerte, mintha mindenki három napig a Keleti restiben ette volna a romlott sertéspörköltből készült gyrosokat szépen sorban. Ha pedig ehhez a műsorhoz még némi sört is felprüszköltetnek ezek a combos dalok az üvöltéshez táguló torkokból a táncparketten, akkor megint elmondhatjuk, hogy még mindig él a hallhatatlan thrash metál. Mert a Power Trip pokol!
4.5/5
