Azt már azt gondolom a legtöbben tudjuk, hogy az extrém zene függőség. Eddig a beismerésig szerintem a tizedik favorit lemez és nagyjából hasonlószámú koncertélmény után azért illik eljutni. Tehát az tiszta, hogy ami feszít, fröcsög, hörög, harsog, kapar, vakar, sötét, súlyos, darál és halál, az mind az a kút amibe egyszer beleestünk és aztán ez is lett a vesztünk. Azonban az, hogy ebben a halál metálban megtörténhet-e a hatalomváltás, már sokkal vitathatóbb kérdés lehet. Ami egészen pontosan kiélezhető arra, vajon a régi bandák által megkomponált poklok megfakulhatnak-e az újabb generációk friss vért hozó bandáinak megérkezésével a színtérre? Ha pedig erre a kérdésre mondjuk az új Immolation lemez meghallgatásával keresem a választ, akkor az a válasz egy korrekt nem. Mert soha.

Az Immolation ugyanis simán a betonveterán csapatok közé tartozik a death metal műfajon belül. Akik kortársaikkal párhuzamosan a nyolcvanas évek végén kezdték el letenni a műfaj alapjaira a saját, súlyos építőköveiket. Megjelentetve 1991 júliusában a Dawn Of Possession lemezt, amiről most leírhatnám, hogy a legkiemelkedőbb anyaguk maradt még negyed évszázad után is. Ezzel pedig tökéletesen meg is ütném a legendamesélő rockújságírásra és egyúttal rám is igen jellemző abszolút patetikus csúcshangnemet. Állításom viszont gusztustalanul hamis lenne, mint a bőrnadrágos motorosbálok utolsó két bandája. Ugyanis a kilencvenes évek elején egymásba lógva érkeztek a vérfenomén alkotások death metal oldalról. Ahol a legjobbak voltak a legjobbak a legjobbak között. A magasságok egymás mellé és nem fölé nőttek. Ehhez képest azonban ma már egy olyan tizedik Immolation lemez, mint az Atonement, simán címkézhető így, mert határozottan az. Kiemelkedő.

Ahogy a kicsit több, mint három évvel ezelőtt megjelent Kingdom Of Conspiracy sem volt egy rossz lemez. Bár tény, hogy számomra az akkori harmincnégy perc feleződött. Nagyjából két halmazra. Ahol az egyikben az illeszthető korábbi sztenderdek illesztve is lettek szakmunkás szigorral. A másikban viszont a hivalkodóbb gitároknak köszönhetően sebezve serkent a megújhodás. Ezt pedig a két album között lezajló második gitáros leváltása sem állította meg. Az új ujjakról pengető Alex Bouks csak ráerősített arra, ahogy az alapítótag Robert Vigna ma is odateszi a magáét. Például az olyan dermesztő hintapolitikával andalító témákban, mint a The Distorting Light monoton nyitógitárja. Amit mint valami válaszok, mindjárt tűhangok kísérnek le a szabdaltabb ütemek legtetején, hogy aztán visszakanyarodjanak egy régi sulival őrlő hangszer összhatáshoz. Érdekes módon ilyen, a modernebb technikák felé forduló gitárélezés még pont az utolsó Epiphany című számban van. Amit akár az Angyalszív című könyv egyik fontos szereplőjének is dedikálhattak volna.

Az első és az utolsó tétel között található nyolc szerzemény viszont hangzásában egységesebb. Főleg a gyökerekig mindig visszanyúló, de továbbra is izgalmas, egyetemi szintű halál metál kompozíciók miatt. Amik az autentikus gitárhangzást viszont ötvözik a huszonegyedik század bivalyöblös stúdiódoppingon átesett dobhangzásával. Ettől azonban most még sem lett steril a lemez hangzása, mint sok más esetben. Szóval úgy tűnik, hogy a dobok szimplán saját erejét technikai injekciókkal durván felszteroidozó producerek egy mérsékeltebb prototípusa talán mégis kompatibilis lehet a koszban és mocsokban gázoló legnemesebb hagyományokkal. Ezen túl azonban, ami még egységessé teszi ezt a nyolc dalt, az a szintén alapítótag Ross Dolen torka. Ami nem játékos. Nem fickándozó. Vastagbélből felhörgött hangja nulla variációs képességgel bír. Ugyanis végig ugyanolyan. Tehát otromba és brutális. Amitől a vontatottabb, szaggató Fosterint The Divine, a himnikusabb Destructive Currents és a grind őrületekbe átcsúszkáló, címadó Atonement is elzabál minden más ingert a hallgatása közben, míg már csak maga a rabság marad. Míg - ha már a favorit dalokról van szó - a Rise The Heretics trancsírozó középtempójába ékelő másik gitár, szinte futurisztikus robothalál hangokkal húzza meg az egészet. Szóval, ha valahogy érdemes hozzányúlni ehhez a műfajhoz ma is, azt így kell odarakni. Pengén.

New York államból akár. Meg élből. Abban az évben még mindig, ami a zenekar megalakulásakor, mint a majdani jövő évszáma volt feltüntetve a nyolcvanas években szintén sűrű sci - fi alkotások egyikének képsarkában. Ahol az arclereszelő hangzás kialakításának közepette teljes képtelenség lehetett az is, hogy majd egyszer videóbeszélgetésekben egyeztetnek akár ennek a lemeznek az elképzeléseiről. Mint ahogy az is az lehetett akkor, hogy ennyi év után még mindig ilyen állat lemezek hagyják el majd a kezeiket. De hát írtam én, hogy függőség ez. Abba a bizonyos kútba pedig együtt estünk bele. Tudniillik úgy saccolom, hogy itt az előadó a legnagyobb rajongó is egyben.