Laár András óta tudjuk, hogy a költőt néha annyira megihleti József Attila, hogy ő maga is ír egy József Attila verset. Valami ilyesmi történhetett egy borús lengyel estén, miközben Nergal (született Adam Darski) éppen a Your Funeral My Trial-t hallgatta, Nick Cave-től. Elképzelem, hogy a Stranger Than Kindness szólt egyes hangerőn, a tévében lenémítva ment az El Topo, és egyszer csak előtört a gondolat: ez k..va jó. És megszületett a Me And That Man koncepciója.
A Behemoth a lengyel (vagy inkább európai) black metal színtér jól ismert szereplője, így nyilván az énekes-gitáros Nergalt sem kell sok embernek bemutatni. A fenti sorokkal viszont szinte be is fejeződik a párhuzam az anyazenekar és a MATM projekt között. Szinte, mert habár a stílus teljesen más, de a hangulat, az, ahogyan és amiről a dalok szólnak, könnyen illeszthető az életműbe. Ez nagyjából megadja a választ arra az itt-ott felbukkanó diskurzusra, mely a produkció hitelességét firtatja. El tudom képzelni, hogy az agyonmaszkírozottan játszott állandó darálás után jól eshet elővenni egy akusztikus gitárt és írni egy dalt, amiben legfeljebb még egy csörgődob és egy bendzsó van. A fanyalgók szempontjából érthető a felvetés, hogy egészen pontosan hogyan lehet komolyan venni egy közép-európai, esetünkben lengyel zenészt, egy klasszikusan amerikai műfajban. A kérdés jogos, de nem teljesen világos, hogy miért most és miért pont a Me And That Man kapcsán merül fel – ennyi erővel a pl. a Truckfighterst is elővehetjük a Svédországban játszott desert rock miatt, vagy éppen a nálunk is járt The Picturebookst, akik nettó amerikai hetvenes évekbeli bluest nyomnak Dortmund és Hannover között félúton. Minden bizonnyal az lehet a helyzet, hogy az elmúlt huszonegynéhány évben megszoktunk valamit Nergaltól, most pedig egészen mást kaptunk. Ami persze a közelmúlt eseményeit, a betegséget, a kezeléseket figyelembe véve egyáltalán nem meglepő.
A projekt és a stílus létjogosultsága tehát akár rendben is lehet, a dalok viszont ennél is tovább mennek. Nem lehet elmenni szó nélkül elmenni amellett, hogy a Songs Of Love and Death dalai nem kicsit merítenek Nick Cave munkásságából. Valami olyasmit kell elképzelni, ahogy az Orchid dalai viszonyulnak a Black Sabbathhoz, vagy az Airbourne az AC/DC-hez. Van, ahol ez kevéssé tűnik szembe (pl. a One Day kocsmacountryja ilyen), de az először kiadott (és a lemez ars poeticáját az első pár sorban egyértelműen megfogalmazó) My Church Is Black legfeljebb azoknak újdonság, akik életükben nem hallották Nick Cave egyetlen dalát sem. És az egészben az igazán meglepő az, hogy a lemez ennek ellenére működik. A Nightride, vagy a legutóbbi klip dala, a Cross My Heart And Hope To Die olyan, mint egy kevésbé kidolgozott és kevesebb rétegből álló dal mondjuk az Abattoir Blues környéki Nick Cavetől, de az egyértelmú hatások ellenére kellemes hallgatnivaló. A Get Outta This Place – Ain’t Much Loving záródal-páros pedig egy Tom Waits, vagy egy Neil Young lemezen is megállná a helyét.
Az eredetiséget tehát számon lehet kérni Nergalon és szerzőtársán, a lengyel-angol John Porteren, azt viszont nem, hogy ne szórakoztatnának magas fokon. A dalok jól vannak megírva, és az albumból árad az a fajta depresszív-nihilista hangulat, amelynek mélyén megcsillan a remény, és ettől valahogy jobb kedvre derít ahelyett, hogy elkeserítene. Nagyjából ez az, amiért érdemes egy esélyt adni a Songs Of Love And Deathnek.
4.5/5
