Ma már nem azokat az időket éljük, mint a negyvenesztendőnyi lelakatoltság utáni lassan nyíló ajtók és ablakok éveiben, amikor még akár egy évet is kellett várni a következő komolyabb metál megmozdulásra, ami a külföldi zenekarok koncertjeit illeti. Ehhez a tempóhoz képest viszont ma már fénysebességre kapcsolt az idelátogató bandák garmadája. A frankó pedig mindebben az, hogy a várakozási és az élményfaktor ennek ellenére sem konyult le az elmúlt huszonöt évben. Az olyan bandákat, mint például az Obituary, továbbra is peckes, merev figyelem kíséri minden egyes turné alkalmával. Mondjuk ők már kilencven környékén is egészen Pécsig jöttek. Ennyi évvel később, a tavaly novemberi bulijuk ellenben még mindig telt házzal végződött. Ami sehol sem meglepő, hiszen az azelőtti évben ugyanabban a teremben, kis túlzás nélkül is felrobbantották az előző Inked In Blood lemezt turnéztatva a kicsi kis agyunkat.

Az a bizonyos előző lemez ugyanis sok várakozást követően érkezett csak meg. A floridai death metal veteránok ugyanis szakítottak a kétezres évek kiszámítható periodikusságával, ami a megjelenéseket illeti és hat teljes esztendőt hagytak új cucc nélkül. Amiben az is erős szerepet játszhatott, hogy az alappillér Frank Watkins és aztán Ralp Santolla is katapultált az Obituary fedélzetéről. Kicsivel később azonban az új tagok és a felgyülemlett erők, ötletek pedig ahogy azt reméli is lehetett, gátszakító erővel zúdultak az Inked In Blood album dalaiba. Onnan meg az arcunkba. Trevor és a Tardy tesók megint mindenkit térdre tettek. Érezni lehetett, hogy a rajongók által gyűjtött pénzből, az újjászülető energiákkal és a friss vérrel végül olyan cudar módon fröcskölt bennük a lendület, mint az őrült gyerekben, ha új biciklit tolnak alá és végre elengedik a kezét. A talán Terry Butler érkezésétől is combosabb kilencedik lemez ennél fogva nagyjából nyolc és fél perc alatt győzött meg arról, hogy bármelyik hentessuliban körülbelül ugyanennyi idő után tizennyolc karátos csontozónak minősítenék.

Ezzel a most megjelent, és a zenekar nevét magán viselő tizedik lemezzel azonban máshogy alakult a találkozás. Ugyanis lepörgött a nyitó Brave, a maga hajtós punk dobjaival és a megcincált, vinnyogó szólójával. Aztán ez nagyjából megismétlődött a Sentence Day című dalban, ahol egy mélyen őrlő öreg téma és egy ívesebb metál gitár variálásával már változatosabb a dal szerkezete. Hogy aztán ezzel eltoljanak az ötödik percig, ahol A Lesson In Vengeance megpendíti az első határozottan Celtic Frost ízű, füstös középtempót. Szintén egy kiállás utáni skálázgató harmónia szólóval. Én meg hallgatom mindezeket és közben érzem magamon, hogy még mindig várok valamire, ami igazából nem jött el. Az az élmény, amikor úgy csavargat meg a gusztusos lélekbehányás, mintha a belső szerveim helyet tudnának random cserélni. Mert rázogat a floridai halál, mint egy koktélkeverőt. Az előző lemezről pedig talán azért is írtam a bevezetőben annyit, mert az valahogy tudta ezt. Annak a hangzása is nyersebb, igazi lecsupaszított állat. Kopogó pergők, a gitárok hangja és úgy nagyjából az egész, mintha a próbateremben állnál és néznéd a haverod fejét, aki keni mint az atom és minden sejtje annak él, hogy el tudja nyomni állatba ezeket a szarokat. Valahogy ezt éreztem az előző anyagon. Ahol talán az, hogy otthon vették fel és az összekampányolt pénz által nagyobb szabadságot élveztek, vagy hogy bekapcsolódott a régi cimbora Terry Butler, mintha inkább meg tudták volna idézni a régi időket. Ami által jobban visszatudtak nyúlni saját gyökereikhez. Felfedezni megint ennek az egészen az erejét.

Amit nem állítok, hogy nincs ebben a lemezben. Mert van. Ahogy azt sem állítom, hogy ebből az Obituary lemezből nem potyognak néhol a dögök az arcodba. A Kneel Before Me környékén én is elkezdtem megérkezni. Az a dal például úgy rág meg ahogy kell. Dobok, az ének, a döngölés, a beütögetett kolomp és az alattomosan horzsoló gitár is mind egy-egy igazi átok. Rossz Obituary lemez számomra pedig egyébként sincsen. John Tardy lidérces hangja, acsarkodásai, agóniája a műfaj legjobbja, ez kétségtelen. Így egy erős közepes dalt is képes jól megnyúzni. Bár töltelék tételről még az It Lives három percében sem beszélhetünk. A lemez közepe felé rútabb tételek kúsztak be ugyanis. Amikben mondjuk valóban az ének a legkarakteresebb. Bár a Betrayed egyértelműen Motörhead inspirálta gitártémája, pont a nosztalgia kapcsán még simán adja. Ahogy a Turned To Stone súlyos doom taktusai is, amik mondjuk a dal végéig  szintén nem tudtak elég mélyek maradni. Az utolsó három dalból is csak a Ten Thousand Way To Die égett be. A pattogósabb doboktól és a váltás után játszott szólótól, beelőzve John hangjával persze, hamisítatlan gyászjelentés marad. De azért semmivel sem több annál. Zeneileg. A dalhoz készült Gróf Balázs animáció azért a videóváltozatban felhúzza az érzést kicsit. Balázs Obituary videóból ezzel e lemezzel tudniillik beduplázott.

A máig megválaszolatlan mi leszel, ha nagy leszek kérdés után, azt hiszen a másik nyomós dolog, amit sosem tudtam eldönteni, hogy Obituary vagy Bolt Thrower? Az elmúlt egy hétben párhuzamosan hallgatva ezt az albumot és a Memoriam debütáló lemezét, hát a mérleg jelenleg sem Florida felé billen ki. Azonban eldőlni ettől a kérdés most sem fog. Hiszen van visszafelé úgy huszonöt év, mindig nehéz egyensúlyban. Aztán meg ott lesz a hamarosan bekövetkező újabb hazai koncert Dunaújvárosban, a szülővárosomban, ahol azok alól a nyárfák alól fog gomolyogni a füst a súlyos riffekkel az arcunkba, ahonnan apám nézett, mikor korcsolyázni tanultam a tavon. Azokkal gyerekkori barátaimmal körülöttem, akikkel együtt kattantunk be ezekre a zenékre egykoron. Szóval ott hallgatni majd egy Intoxicated, The End Of Complete, Back On Top kombinációt azt hiszem eldönt mindent. Ha mást nem is, minket a föld felé, mint rohadt nádat a jégeső, az biztos!