A felajzott zenetörténelmi csúcsmomentumok ugyanis magukban hordozzák és simán ki is menekítik egy korszak adott hangulatát. Az idő múlásának folyamatosan bezáruló kapuin át. Miközben megmaradnak a tegnapnak, kikerülhetetlen üzeneteket küldenek a jövőnek. Vagy eleven esszenciáik éppen alakítják is azt, hiszen az újabb elragadtatások sorozata ismételten inspiráló világokat teremt a zenében és velük végtelen számú korrajzot vés az emlékezetünkbe. Amiket mi mindig magukkal viszünk aztán a legutolsó holnapig.

Az ilyen időtlen pillanatok sorozata pedig a hetvenes évek rocktörténelmén is keresztülégett. Amit azonban a Led Zeppelin, az AC/DC, a Generation X vagy akár a rövid életű Joy Division a saját akkor megélt aranykora után hátrahagyott, az nem hamu volt. Hanem vegytiszta olaj a tűzre. Ami ott égett azokban, akiknek a hetvenes évek záróakkordjainál semmi nem ért véget, mert nekik minden csak akkor kezdődött el. A Motörhead például a két évtized fordulóján vette fel a második legjelentősebb lemezét és ezután kezdte el úgy rúgni a turnékkal gázt, hogy két Ace of Spades között Lemmy mesternek még a csizmáját se nagyon volt ideje a lábáról levakarni. A szakadatlan iram azonban nem csak magukra a bandákra volt jellemző ezekben az években. Ugyanis azok lendületükkel új dimenziókat nyitottak a zenében, ahol stílusok garmadája kezdett burjánzani, mint Chtulhu csápjai a földöntúli szája körül. Mi pedig megpróbáltuk mindezt követni és összeszedni húsz plusz egy számban azokat, akik illusztris lemezeikkel keretezték be végül a hihetetlen nyolcvanas éveket.

Ahol olyan hihetetlen alakok tűntek fel, mint Jello Biafra és a Dead Kennedys. Aki nyolcvanban még nem indult el Los Angeles város polgármesteri címéért a programmal, miszerint a közalkalmazottak járjanak dolgozni bohócruhában, de ez a fajta szarkazmus a zenéjükben abban az évben már abszolút megvalósult. Az pedig szinte módosult tudatállapotig rázott meg fejeket úgy, mint az elektromos áram. Ilyen emblematikus dala az amerikai punknak, mint az itt következő, még talán három született összesen.

Ezzel szinte párhuzamos időben a ködös Angliában pedig volt egy másik csapat is, akik teljesen újragondolták a punk zenét. Olyan egyedi platformot hozott létre a Killing Joke az évtized hajnalán, ami egyszerre tudta inspirálni később a fémes, az ipari, a gót és a crust punk zenéket is. Önmagából merítve pedig mindez elég volt úgy két tucat megújuláshoz is az elmúlt negyven évben. Az utat az elején viszont részben a Wardance jelölte ki.

Érdekes, hogy az Iron Maiden az évtizedek alatt részben eggyé vált számunkra Bruce Dickinson énekessel, miközben a leginkább elhíresült borító által betakart Killers lemezen még nem is ő énekel. Mikor ugyanis a londoni banda csak igazán elkezdte életre hívni a heavy metál legújabb és legemlékezetesebb időszakát, még Paul Di'Anno volt a csapat frontembere.

A briteket ez időtájt pedig nem lehet elhagyni, ha zenéről volt szó. A metál első igazi és a punk második nagy korszaka mellett tombolt a szigeten a reggae és a ska a nyolcvanas évek elején. Az olyan bandák, mint a Madness vagy a The Specials pedig minden szempontból igazi színfoltjai voltak a rockzenének. Miközben ezt a vonalat a punkba behozó The Clash is szárnybontogatásban volt a népszerűség terén, addig ez a banda és szám volt a másik, ami mindenkinek beégett akkor. 

Miközben a szigetország rockerei pedig épp ívet adtak a műfajnak, addig az államokban a cizelláltság minden igénye nélkül estek neki a három akkordnak a dühös punkok. Ami az addigi leggyorsabb zenét eredményezte, hihetetlen tempóban létrehozva maga körül egy elkötelezett közösséget is. Ebben a folyamatban a Bad Brains zenekar pedig erős szerephez jutott. Mert taposta az ösvényt. Többek között az 1982 karácsonyán megtartott  legendás CBGB's koncertjével is. 

Angliában a metálnak azt a bizonyos ívét azonban olyan bandák is írták még, mint például a Judas Priest. Új keletű hullámaik pedig az Ibizán felvett Screaming for Vengeance lemezzel tovább korbácsolták a nehéz fémeket. Az Electric Eye simán himnusza lehet minden bőrnek és szegecsnek, mi az élőszövetre akkoriban ezzel a zenével rágyógyulhatott. Rob Halford pedig ugyanezekben a bőrökben és szegecsekben vált ikonná, miközben Ozzy a saját bandájával szintén kivirulva totyogott. 

A műfaj a következő szintet mégsem velük lépte meg. Még ha Rob Halford papával briliáns profilt is rajzoltak neki. Akik mindent gyorsabban és nyersebben játszottak 1982 derekán, azok ugyanis a Venom voltak. A pórázról trió felállásban elszabaduló arcok második lemeze fekete forradalom volt, ami a metál családfa három ágát is azonnal oltotta a törzsbe. Ez pedig valóban jövőt teremtett. Ami név szerint annyit tesz, mint Possessed, Bathory, Mayhem és Sodom. Besorolás szerint viszont csak annyit, hogy atom súlyos.

A baba kis textileken bozóttűzként terjedő koponyákért és egyéb totemekért viszont mégis a thrash metál lett a nyolcvanas évek elején a felelős. Ezen a vonalon pedig tagadhatatlanul a Metallica járt először, hiszen mindenkinél előbb hozta ki Kill 'Em All című lemezét. Ezzel pedig szolidan szólva is felpörgette a thrash eseményeket. Megnövelte a magas szárú cipők eladási arányát. Lerúgatta egy nemzedékkel a gyerekszobát. Ahogy az Anthrax, a Megadeth és az Exodus is. Az elsőnek kijáró tisztelet okán viszont jöjjön a négy lovas.

Arra pedig nem sokat kellett várni, hogy más bandák brutalitásban őket is túlszárnyalják. A Metallica bemutatkozó anyaga után még egy év sem telt el és már lemezzel jelentkezett Európában a Celtic Frost. Ők azonban nem a mindent elsöprő thrash vonalba csatlakoztak be. Zenéjük sokkal súlyosabb és sötétebb volt annál. Szövegeikkel, szimbólumaikkal a Venom útján járva. Morbid Tales című 1984 novemberében megjelent lemezük simán a legnagyobb hatású és talán az első igazi death metal lemez, ami valaha született. A következő album címadó dalának köszönhetően aztán, mint áldott szülők lidércei kerültek fel Celtic Frost poszterek az akkori tinédzserek falára.

A szárnyukat bontogató zenecsatornáknak és a virágzó rádióállomásoknak viszont ott volt a populáris rockzene és annak talán legnagyobb slágere a nyolcvanas évek derekán. Ami tudott versenyhelyzetet teremteni a listák élén még a Van Halen zenekarral is. A Dire Straits Money for Nothing című száma elől képtelenség volt elmenekülni. Ugyanis a csapokból is az folyt 1985-ben.

Bár 1985 az az év volt, amikor a Stray Cats is újraszerveződött és a The Meteors is adott már ki albumokat, volt egy másik rockabilly zenekar, akik jócskán a punk közönségnek is kacérkodtak az évtized közepén. Exhibicionizmusuk kellően provokatív és dekoratív volt a kor elhajló igényeinek. Lux Interior és Poison Ivy megkérdőjelezhetetlenül hengerelte le The Cramps néven az akkori undergroundot.

Aztán jött a Slayer legjobb lemeze. A kárhozat útja. A fájdalom útja. Reign in Blood. Kiváltva ezzel a legnagyobb megdöbbenést és a legnagyobb rajongást egyszerre. Persze mindezt más és más közegben. Ilyen gyors zenét nem játszott előttük senki. Szövegek szintjén az emberiség ocsmány dolgaihoz így még nem nyúlt előttük senki. Bár a Metallica után nem sokkal nekik is kijött az első lemezük, mégis 1986 volt az az év, ahol a Slayer elérte a maximumot. Velük a thrash végleg karizmatikus kaszttá vált a metál berkeken belül.

Ezért érdekes, hogy pont nekik - akiktől sokan elhatárolódtak brutalitásuk miatt - köszönhető a falak lerombolása műfaji határok között. A nyolcvanas években ezek ugyanis még élesen voltak jelen a rajongók között. A Slayer viszont egy rap lemezek kiadásával foglalkozó kiadóhoz szerződött - Def Jam - és barátkozott azok zenészeivel. Meg Kerry King felnyomott egy laza szólót a Beastie Boys talán legnagyobb slágerében. Így rájuk már nem volt eretnekség többé bólogatni a hajlombokkal. Kilencszáznyolcvanhatban. 

Amelyik évben a Skinny Puppy hatása a metál életre még nem volt jelentős. Később az évtized második felére ez a tény azonban teljesen megváltozik. A külsőségekre szintén nagy hangsúlyt fektető electro-industrial zenekar egyébként zeneileg a Depeche Mode munkásságával is lehetne rokon, de annál sokkal kísérletezőbb, provokatívabb és kompromisszummentesebb volt. Amit Ogre zenekara maga is egyre inkább tolt a metál irányába.  Szövegvilágukhoz és színpadképükhöz a legtöbb inspirációt a kor olyan népszerű filmjeiből merítették, mint a Szárnyas Fejvadász vagy a Nyolcadik utas a Halál. 

Hogy gothic rock banda a listában melyik legyen, azt nem volt könnyű eldönteni. A The Sisters of Mercy első két lemeze ugyanis szintén nagy hatású alkotások, amik vastagon alakították a nyolcvanas évek végének zenehallgatási szokásait. Akár csak a The Cult, akik Electric című lemezük megjelenésével '87 áprilisában szintén a csúcsig húzták saját népszerűségüket a műfajon belül. Mi mégis a kortársak bemutatkozó lemezéről mutatnánk dalt. A Fields of the Nephilim 1987 májusában jelentkezett lemezbe csomagolt komor, de egyben romantikus valóságával. A kornak megfelelő bátor smink helyett pedig spagetti western alteregót kölcsönzött mindehhez.

Az angol klubokban azonban stílus született még ezeken túl is. Ott ugyanis a thrash gyorsasága találkozott a punk legkarcosabb vadhajtásaival, ami létrehozott egy határozottan társadalomkritikus zenekart, akik a körülöttük látott őrületre, zenéjükben őrülettel válaszoltak. 1987 és a Scum lemez címadó dala. Azaz egy rövid Napalm Death himnusz, ami kiharapott az évtizedből egy darabot és irányt adott a mindenkori grindcore zenekaroknak.

Meg a Venice Beach crossover és a letiport Vans cipők térdzoknival. Guruló gördeszkákkal. Züllött fejű gyerekekkel. Punk és metál határok nélkül. A Suicidal Tendencies volt az évtized második felére az a zenekar, akikért a legnagyobb bandák is bevallottan rajongtak. Zenei képzettségük, lendületük és stílusokon átívelő muzsikájuk szubkultúrát teremtett. Aminek a fejét bekötötték egy kék kendővel, miközben felejthetetlenné tették máig aktív önmagukat. 

Mindeközben az európai színtéren tombolt a power metál őrület. A heavy metál klisékből élő, de zeneileg gyorsabb játékú bandák pedig nagyszámú rajongótáborra tettek szert. A főleg a német Helloween. Töklámpás szörnyük szintén ott virított a pólókon, amik bárhol és bármikor szembejöhettek egy jóképű bundesliga sérós kis csóka büszke mellén, úgy '88 körül. Akinek a metál mellett a sör, a kezdetleges tévéjáték és a c kategóriás akciófilm is kötelező volt természetesen.

Míg ideát tehát magas szárú cipőt húztak a hét kulcs őrzői, addig az államokban már tetőzött a sminktükör előtt időző rockerek, addig sem alacsony száma. A cicázgató hard rock pedig épp lemezeladási csúcsokat döntögetett a Mötley Crüe csajoknak címezett lemezével. A glam utolsó tupírozott fürtjei alól azonban kitekintett egy másik zenekar is, akik 1988 környékén már a második lemezüknél tartottak és a világ figyelmét illetően, balladáikkal aztán csúnyán taroltak.

Bár a The Cure már több, mint tíz éve létezett, legnagyobb sikereit az alternatív zenéért rajongók körében mégis a nyolcvanas évek végén érte el. A gothic rock és a new wave találkozásánál az őket kísérő figyelem vetekedett a Depeche Mode rajongótáborának nagyságával is. Frontemberük Robert Smith pedig épp úgy teremtett sajátos stílust a megjelenésben, mint mondjuk Rob Halford. Emblematikus figurája ezzel a dalukkal kivétel nélkül mindenkihez eljutott.

Aztán volt még egy másik banda is, épp a nagy áttörés előtt egy kevéssel. Akik szintén furán tudtak megjelenni a színpadon. Ez mellett viszont zenélni is tudtak, de nem is akárhogy. A bevett formulák helyett behozták a rockba a funk rugalmas rigmusait. Higanymozgással és jelmezbállal megfűszerezték azt és közben szépen lassan ők is zsebre tették egy generáció jobbik felét. Chad Smith a Mother's Milk lemezen érkezett a zenekarba nyolcvankilencben. A bombasiker előtt egy kicsivel.