Harmadik alkalommal, azaz 2005 és 2009 után újra megtisztelte hazánkat Marilyn Manson. Finoman szólva is érezhető, hogy a fénykorában masszív méretű hír(hedt)nevet harcolt ki magának a dalnok, így már hetekkel a koncert előtt teltházra verte a Parkot. Ez mondjuk nem is csoda, figyelembe véve, hogy már a nem igazán jó visszhangú Volt Fesztiválos koncert is nyolc éve volt. De mint látható, az emberek megszavazták a bizalmat a turnéját nálunk nyitó volt Antikrisztusnak, így már csak az volt a kérdés, nekünk mit fog adni az antihős.
Abba most ne menjünk bele, hogy Szikora Robi megint inkább magát égette, mint hergelte a népet, hiszen Mansonnál már csak az idei évet tekintve nem egy gonoszabb produkció megfordult kishazánkban (pl. Mayhem, hogy csak egy nevet szedjünk ki a kalapból). Úgyhogy habár a hírverés megvolt, sajnos a jegyvásárlástól nem riaszthatott vissza senkit, lévén ahogy írtam is, akkor már régen ki lett akasztva a Sold Out tábla. De legalább volt olyan rendeske, hogy misét tartatott értünk. Egyem meg.
Az estét a belga The Black Heart Rebellion nyitotta. Eddig még nem igazán hallottam róluk, az előzetes belehallgatás után is csak annyit tudtam leszűrni, hogy jó hangulatú zenét tolnak, de nem fog leesni a fejünk a headbangeléstől. Ekkorát ritkán tévedek, élőben sokkal jobban betalált az urak muzsikája. Láthatóan nem mindenki osztotta a véleményemet, de úgy gondolom, hogy a srácokra illik több figyelmet szentelni, sőt, azt mondom, valaki elhozhatná őket mondjuk egy Düreres bulira is, mert megérdemelnék. A játék neve amúgy leginkább kísérletezős poszt-rock lehetne, volt sokféle különleges hangszer, melyeket legyen az én szegénységem, nem tudnék megnevezni. De ahogy mondtam, nagyon betalált a The Black Heart Rebellion zenéje, biztos, hogy ha erre járnak, meg fogom nézni őket. Jól helytálltak a lenyugvó nap még mindig brutális sugaraiban.
Aztán persze jött az, aki miatt elzarándokoltunk erre az estére, azaz Marilyn Manson. Manson Úrhoz zenei értelemben nagyon régóta kötődök, mint minden kezdő rocker,a Sweet Dreamset szinte a kezdetek óta ismertem. Azóta nyilván kiszélesedett ez a kör, a Golden Age Of Grotesque albumig ha nem is hibátlannak, de közel tökéletesek tartom a változó felállású csapat munkásságát, így reméltem, hogy a dallista nagy szelete a 2004 előtti érából fog visszaköszönni ránk. Szerencsére így volt. Amúgy az időzítés úgy hozta, hogy egy nappal az első lemez, a Portrait Of An American Family megjelenésének 23. évfordulója után voltunk, a másik titkos drukkom az elsőlemezes nóták előkerülése volt, még ha nem is kerek évfordulóról beszélünk, sajnos ez nem jött be, egyetlenegy tétel sem került elő a Családos korongról. Kár.
Volt viszont egy életmű válogatás, belehintve a ki tudja mikor megjelenő Heaven Upside Down pár tételével. Úgy hozta a sors, hogy ezen a bulin debütált három dal is élőben (elvégre turnényitó állomásról beszélünk), a Revelation, a Say10 és a We Know Where You Live, plusz ha idetekintjük a Sweet Dreams előtti instrumentális valamit, akkor négyre csúszik ez a számláló. Ezeket leszámítva tényleg egy best of-ot kaptunk Mansonéktól, ahol az évek múlásával a főhőssel párhuzamban egyre csúnyább Twiggy Ramirez volt az, aki nem a szürke eminenciások szekerét húzta. A többiek szinte csak tették a dolgukat, de ők is tudták, hogy nem miattuk mentünk ki a Parkba.
A dallistába nem mennék bele, mindenki megtalálja azt a megfelelő helyen, szerény személyem kimondottan örült annak, hogy volt a Great Big White World és a Tourniquet is, innentől pedig már nyert ügye volt a koncertnek. Vagyis lett volna, de valami nem klappolt. Oké, már közel az ötvenhez van Manson, oké, hogy most halt meg a faterja, de mintha nem nagyon lett volna kedve az egészhez. Persze így is profin levezette a műsort, remek kis másfél óra volt, de ahogy mondtam, valahogy nem állt össze a kirakós, valami hiányzott. De szavam nem lehet, a dalválasztás jó volt, a régi dalok voltak túlsúlyban, a hangzás is kb. rendben volt, egyedül mondjuk a merch lehetett volna valamivel választékosabb és szebb. Háromféle póló egy turné elején igencsak vega. És még nem is voltak valami szépek.
De ezeknek ellenére nagyon örültem, hogy láthattam (végre) a kezdődő rockerségem egyik legnagyobb ikonját, ráadásul egész közelről. Pluszban olyan tételekkel készült, amikre szinte megnyaltam mind a tíz ujjamat. Lehet, hogy az újabb dalok nem ütöttek annyira, de talán már nem is várhatjuk az abszintkirályról, aki azért még mindig képes gólyalábat húzni egy Sweet Dreamshez, vagy éppen képes magára harcolni egy feldobott bugyit, amit a színpadi fetrengések mellett valamilyen szinten el is várunk tőle. Úgy vagyok vele, hogy ha nem is lett életem bulija, egy hatalmas bakancslistás tételt kihúzhatok, így köszönöm a szervezőknek, hogy elhozták nekünk a már kissé megkopott fényű Antikrisztust.
/A fotók nem a helyszínen készültek, mert a shockrocker nem engedte a fotózást/
