2002 március 10-én volt életem első találkozása ezekkel az őrült New Jersey-i arcokkal Düsseldorfban, ami örökre elkötelezetté tett. Az életművük az idő előrehaladtával számomra meredeken ívelt lefelé, mert a Calculating Infinity masszív zsenialitása lemezről lemezre kopott ki. Már a Miss Machine idején jött a kiábrándulás, viszont élőben képesek voltak egyenlőségjelet tenni a korszakok közé, én pedig tudomásul vettem, hogy nem lehet a végtelenségig azt a szintet ismételni. Így nekem a DEP megmaradt az "élőben kötelező" bandának, míg a lemezeik közül leragadtam a Calculatingnél. Miután a tagok az élet minden területén elszórták a jövő magvait, s azok szárba szökkentek, nem maradt más, mint a fájdalmas búcsú a poros úttól, amin zötykölődnek évtizedek óta. A tragikus téli turnébaleset miatt régiónkban nyárra tolódott a "say goodbye", s mivel a Hajó továbbra is teli gyomorral úszott le a Dunán a naplementébe, így Krakkó lett színhelye annak a fránya búcsúnak.

Utazni mindig jó, a DEP túránk is parádésra sikerült, de a megérkezésünk kicsit erős volt, így a koncert napján vert seregként érkeztünk a kiváló Kwadrat klubba, ami egy lakótelep szívében, egy művház szerű komplexum hátsó részében üzemel. Mivel menetrend sehol sem volt előzetesen feltüntetve, gondoltuk kapunyitás után másfél órával legalább egy előzenekart láthatunk, de örülhettünk végül, hogy nem késtük le Gregéket. A klub sacc/kb 450 férőhelyes lehetett, és jó 2/3-ig telt meg, ami több, mint ideálisnak bizonyult. A nagy melegben nem volt hátrány levegőhöz jutni, nem tapadni az izzadt testek tömegéhez. Persze ez lengyel barátainkat egy kicsit sem izgatta, egymás hegyén-hátán tombolták végig a 75 perces műsort. Nem tudom a Hajón kitöltötték-e a másfél órájukat, itt 16 dal fért a setlistbe.

Nem mondhatnám, hogy a Prancer erős kezdés lenne, DEP koncertet csakis Calculating nótával szabadna indítani, törvényben írnám elő nekik, de a When I Lost My Bet után csak előkerült egy Panasonic Youth, ahol megmutatkozott, hogy kik az old school hívők, és kik azok, akik a zenekar teljes munkásságát megbecsülik, és nem olyan elitista köcsögök, mint én. Nem haraptak a srácok, a közönség mégis ultra lelkes volt. Krakkó nem egy nagy város, nincs erős bázisa a rockzenének, és ritka errefelé, hogy valóban nagy nevek álljanak meg szórakoztatni a helyieket, így cseppet sem volt meglepő, hogy a folyamatok fordítva működtek. Itt a közönség indította be fokról fokra a bandát, és így lett egy lassan induló, szerintem elég béna setlisttel előrukkoló Dilliger koncert fieszta a végén. Ben Weinman gitáros a létező összes trükköt bemutatta már a színpadon, amit egy ember, gitárral a nyakában fizikailag kivitelezni tud, így itt is megmászta a klub legmagasabb pontját, és amikor a nyuszi leharapja a saját fejét (gyk: Félelem és reszketés Las Vegasban), a közönség közé vetette magát. Greg Puciato énekes továbbra is duzzad az erőtől, az ordibálós részeket stabilan hozta, viszont a dallamokkal hadilábon állt. Néha az volt az érzésem, hogy saját magát erőszakolja meg. Szériatartozéka a bandának, de érzésem szerint ennél azért több kéne. Sajnos Billy Rymer dobsoból alig lehetett látni valamit, mert a fények, a szárazjég, és a magara helyezett állvány miatt valahogy eltűnt, pedig Ben mellett az ő játéka számomra a legértékesebb. Liam Wilson különösebb emóció nélkül pengette a négyhúrost, viszont egyre bitangabb ősember kinézettel tette mindezt. Kevin Antreassin agyondizájnolt fizimiskáján kívül túl sok emlékezeteset nem tett hozzá, amit én nagyon szomorúan konstatáltam, azt hittem, hogy a fronton elhelyezkedő négy zenész széjjel bassza a házat, de ez a meló a Ben-Greg párosra maradt.

16 nóta 6 nagylemezről édes kevés, főleg annak tükrében, hogy a Calculatingről két szám fért be, ez szerintem nagyon sovány, de az extrém meleg, a feszített turné, és amúgy maga a komplex zene, és annak előadása azért ad némi felmentést. Becsülettel végigmentek a korszakokon, és itt aztán nyilván mindenki össze tudná dobni a maga kis dalcsokrát, én a 16 számból csupán négyet tartottam volna bent, a másik tizenkettő kuka. Ennek ellenére a Hero of the Soviet Uniontól kezdve a koncertet záró 43% Burntig bezárólag sikerült ledobnom a láncot, és totálisan beleolvadtam a zenébe, a hangulatba, és a szentimentalizmus is felütötte végre a fejét lelkemben. Lepergett lelki szemeim előtt minden egyes DEP buli, amikről mindig elégedetten távoztam, és csak sikerült elérniük, hogy a végén most se legyen másként.

Nyilván balgaság azzal jönni, hogy ez a zenekar a 2000-es évek eleji formáját már sosem lesz képes hozni, mégis úgy gondolom, hogy emelt fővel, de indokoltan akaszthatják szegre hangszereiket, mert a The Dillinger Escape Plan itt, ezen a ponton már túl érett ahhoz, hogy fiatal önmagát hitelesen prezentálja. Biztos vagyok benne, hogy Ben Weinmantól sem végleg búcsúzunk, hiszen korszakos zseni a csávó, és luxus lenne, ha nem venne részt valami újabb őrült kalandban, viszont azt már a 4. X-en túli zeneiséggel, az elmúlt 20 év minden tapasztalatával, és korlátai figyelembe vételével teszi majd.

Teljen el 5, 10 vagy akár 20 év, nálam a Calculating Infinity lemezük mindig az élbolyban lesz, ha másért nem is, ezért már érdemes volt hangszert ragadniuk, és megmutatniuk a világnak, hogy kik ők, és mire képesek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy láthattam ezeket a zseniket, minden jót kívánok nekik, bármerre is vezesse őket sorsuk ezután.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT.
A képek a budapesti koncerten készültek