A Genkaku japán szó. Jelentése hallucináció. Jó cím egy olyan albumnak, ahol a homályos, a lebegő, a magasztos és a vibráló mind illeszthető jelzők lettek a hét dal halvány és határozott kiterjedéseinél valahol. Melyeknek egyenként is mérhető súlyuk van. Széles sávon közelítve a színüket veszített érzelmi tartományok valamelyikét. A LowFlyingHawks második lemeze mégsem telepszik ránk nyomasztó, amorf árnyékaként az ismeretlen szörnyeknek. Inkább festői. Megrengethetetlen és lassú az alap. A gitárok mégis szinte minden dalban kitáncolnak a zúgásból néhány komor, de fogós dallamért.

Szóval az van, hogy a dobos fenomén Dale Crover elhanyagolható lemezen még nem hagyta ott a névjegyét. Az pedig, hogy a Genkaku elsősorban az AAL / EHA szerzőpárosnak köszönhető, nem zsugorítja annak a ténynek a fontosságát, hogy a jellegzetes dobjáték hogyan emelte feljebb ennek a lemeznek az értékkészletét. (Hasonlóképpen a Kōfuku című bemutatkozó anyaghoz.) Amihez a basszusgitár Trevor Dunn kezében volt. Míg Dale mellett a másik Melvins oszlop, azaz Buzz Osborne is tiszteletét teszi az anyagon hangjával a Smile és a Space Wizard című számokban. A legnagyobb vezér talán mégis a Hallucination pallérozott, de borult poszt-rock himnusza. Míg a Virgin Witch és az Uncool egyszerre robosztus és légies - körülbelül Bongripper - korrekt stoner felfogásban. A Twilight a második felében pedig kopott csizmás blues, amolyan poros déli felfogásban. Ahol egy pillanatra még Tom Waits neve is bevillan. Ezen túl is hozva mindenhol az oda jól simuló énektémákat - nem kevés érzéssel - az említett szerzőpáros két hangjának váltogatásával. Amit Toshi Kasai produceri munkája nagyon jól tálal. A texasi LowFlyingHawks második, abszolút patinásra sikerült lemezén. Amit már megvásárolni, ha jól láttuk nem, de meghallgatni mindenképpen megtudtok itt, a videó után. Mert ezt mindenképpen meg is kell.