A millennium előtt, ha egy olyan banda, mint a Voivod valahogy Pestre tévedt, az nagyjából meteorbecsapódás számba volt vehető. Ahol végre közelebbről lehetett vizsgálni az idegen anyagot. Akik egy ilyen alkalomnál pedig ott voltak, ma már a legendák elbeszélői ők, klubjaink szűk folyosóin. Mert ugye így megy ez. A régi bandák visszatérnek és az új dalokba öntött jelenükön túl, tudnak hozni egy erős huzalt, ami összeköt minket a saját gyerekkorunkkal, ami összeköt végül az ő gyerekkorukkal is. Ezért fantasztikus az, hogy a Voivod többdimenziós pesti klubban való kiterjedéseinek aránya megint lényegesen javult. Plusz egy alkalommal!

Ahol az estét simán azzal kezdtem, hogy vettem a zenekar textil és hangos frizbi pultjánál egy pólót, amire vártam nagyjából huszonhat évet. A Nothingface lemezborító számomra Away egyik legjobban sikerült munkája. Ami relikviának tökéletes. A Perihelion ennek az estének a vendégeként pedig felettébb érdekes. Én mindig örülök ezeknek a választásoknak, ahol az este mérvadó zenei stílusától bőven távolabbi banda kerül a képbe. Mert, ha a lézengők közül csak néhányan átélik azt a meglepetést, amit egy ilyen vendégzenekar tud okozni, már lesz, aki kapott valamit. A Perihelion percei pedig erre abszolút alkalmasnak bizonyultak. Az új albuma kiadásnak küszöbén álló banda jól szólt. Fal mellett álló jómagamat jól meg is tudták szólítani. Azt hiszem úgy, ahogy ők gondolnak üzenni ezzel a komor, mégis fényt kereső zenével. Amire - ha már a bevezetőben visszamentem a nyolcvanas évekig - azt mondanám üde új hullám a hazai vizeken. Kevert dolog. Ahol a patetikus doom, a nyolcvanas new wave és a jelenkor poszt-rockjának hallgatósága is könnyen kielégülhet. Ebben a kielégülésben az új album már játszott dalai pedig vastag szerepet játszottak.
 

Ezután persze egy könnyed kör. Néhány pacsi. Majd a sörözgető őslényektől vissza a terem belsejébe hurcolt őslényekhez. Mert amit a német Earth Ship tolt, az egy körbevezetés volt az archaikus doom, nehéz oszlopokkal övezett múzeumi tárlatán. Sok sztenderddel, kevés énekkel és cikornyával, de velőből és tokától a bokáig. Viszont egy jól kikevert hangzással, ami egy ilyen produkció titka körülbelül, szóval abszolút élvezhető volt erő metált mérő szint. 

Közben meg a főműsortól félig féltem. Mert láttam őket két éve Bécsben, ahol azon kívül, hogy még mindig nagyon tudnak zenélni, mást nagyon nem éreztem. Elszállt ott valami, amit közben nem sikerült elkapni és technológia végül nem állított elő libabőrt a hátamon sem. Meglepődni viszont a legjobb dolog a világon és ez is csak a legvégső katarzis előtti utolsó kanyar lett a történetben, ugyanis ez a Voivod koncert most nagyon is elkapott. Úgy együtt mindenkit szerintem. Hogy időm sem volt a Killing Technology alatt elgondolkodni azon, hogy minek a következményeként tudott négy kanadai serdülő leülni és ezt a hidat kiépíteni a thrash metáltól a világűr leghátsó csücskéig. Az a bizonyos libabőr pedig a Post Society című új számnál lovagolt át rajtam először, ami már csak azért is érdekes, mert ebben a nosztalgia semmilyen szerepet nem játszhatott.

Azt nagyon erősen, csak a Psychic Vacuum, Inner Combustion, Order of the Blackguards hármas után éreztem, amikor tempót váltottunk és elnyomták a The Prow című számot, ami a szentimentális Voivod nosztalgia szerelemhajója volt a múltig tágított cybertérben. Ahol a mintha meglepetés nem csak engem ért volna. A srácok a színpadon ugyanis olyan őszinte ártatlansággal fogadták a közönség habzó örömét, mint akik most jöttek át először Európába és megilletődnek épp azon, hogy itt is hallgatják a lemezeiken. Negyven év után. Kedvesen. Jól láthatóan élvezve minden percét a játéknak és az együttlétnek. A Ravenous Medicine, a Korgüll the Exterminator és a We Are Connected felsorakoztatása közben is. Végig ezekkel az energiákkal. Alázattal a közönség felé. A fazonoktól, akik a gépiesített és kiüresedett jövőhöz írtak egész életükben zenét, ami úgy tűnik, penge belső munkának is elmegy, a csúnya kiégési tünetek ellen. Utolsóként elnyomva a Voivod című tételt és miután a mi gyerekkori emlékeink rendbe lettek rakva, ők is elővették az övéket. Hogy a együtt ünnepeljük a Silver Machine című feldolgozással mindannyiunk apukáját! Aki nem más, mint Lemmy Kilmister. Ugyebár...

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.