Ahogy mondani szokás, egyszer minden jónak vége szakad, így szombatra az idei Brutal Assault is elérkezett az utolsó napjához, de legalább szépen sikerült a búcsú, habár koncertek szempontjából nem ekkor volt a legzsúfoltabb a menetrend.
A dán Artillery igazi thrash veterán és az egyik legrégebbi európai (skandináv) thrash zenekar. Annak ellenére, hogy soha nem érték el néhány '80-as évekbeli zenekar sikerének magasságát, több mint harminc éve kitartóan koncerteznek és készítik kellő brutalitással és figyelemre méltó riffekkel teli melodikus thrash metal lemezeiket. Ráadásul a '90-es By Inheritance biztosan stabil helyet szerzett minden idők legjobb thrash albumai között. Az Artillery tökéletes, ha a dallamos thrasht szereted! A power metal, a tradicionális metal és a thrash vegyítése nagyon jól működött élőben egy szűk nyolc dalos, ötven perces koncerten. A kvintett nem csak fizikailag, hanem jelenlétével is betöltötte a színpadot, különösen Michael Bastholm Dahl énekes, aki Bruce Dickinsonhoz hasonló lendülettel hajtott az egész koncert alatt. Ráadásul Dahl az egyik legkedvesebb frontember, akit valaha láttam, folyamatosan mosolyogva, köszönetet mondott nekünk, hogy itt vagyunk. Igaz, az ő kiemelkedő teljesítménye hiábavaló lenne, ha a csapat nem volna ott, hogy támogassa őt, és nem is volt gyenge láncszem a koncerten! A veterán Michael Stützer és a betegség miatt kiesett tesóját, Morten Stützert pótló Rune Gangelhof gitáros nagyon jól működött együtt. Energikusan, izgalmasan, nagyon riff-orientáltan tolták. Peter Thorslund basszusgitáros sokkal aktívabb és kiemeltebb szerepet játszik, mint a legtöbb basszer a thrash műfajban, és Josua Madsen dobossal lenyűgöző párost alkotnak. A zenekar többször is élénk reakciót váltott ki a közönségből, leginkább akkor, amikor a rajongók kedvence, a By Inheritance következett. A kiemelt témák közé tartozott a Live By the Scythe, majd a Khomaniac volt a következő; a zenekar további számai közül a Terror Squad aratott még nagy sikert. Az Artillery emlékezeteset kínált minden korszak rajongói számára.
Önhibánkon kívül nem láttuk a Prongot az Exodus előtt a Dürerben, de most (és ugye júliusban a DMF-en is) szerencsére bepótolhattuk a kimaradt koncertélményt, nem is akárhogyan! Ez volt a Zero Days turné utolsó előtti állomása és akárcsak a Clawfinger, ők sem vették már 100%-osan komolyan az egészet. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem adtak bele mindent a buliba, sőt kitűnőek voltak! Az Artillery remekül bemelegítette a tömeget a Prong számára. Tommy Victor nagyon jó hangulatban volt, arra ösztönözte a közönséget, hogy mozogjanak (akárcsak Jason Christopher bőgős). A setlist úgy néz ki, mint egy nagyobb slágerlista, a Beg to Differ remek kezdés, és a szaggatott riffekkel alkalmas volt a lendület fenntartására. A folytatásban az Unconditional és a jelek szerint újkori klasszikusként mellé zárkózó Turnover érkezett, amit örömmel fogadott a közönség, és mire eljutottunk a Broken Peace-ig, már igen forró hangulat uralkodott a színpad előtt! Az új lemezről csak a Divide and Conquer hangzott el, de a közönség reakciója erre is egyöntetűen pozitív volt. A Whose Fist is This Anyway? és természetesen a Snap Your Finger, Snap Your Neck a fülbemászó ritmussal és a könnyedén énekelhető a kórussokkal a kezdetüktől fogva mozgásban tartotta a közönséget A zenekar éles volt akár a borotva, bemutatva azt a pontosságot és erőt, amely a harminc éves karrierjük alapkövei, egyértelműen a zenei teljesítményre és az energiára koncentrálták. Tommy Victor (aki az egyik legkülönlegesebb metalgitáros a maga bonyolult riffelésével) végig mosolyogva játszott. Jól kihasználták a színpadot és mindannyian élvezték a koncertet. Ráadásul a Prong minden tagja megjelent a show után és időt szántak a rajongókra, aláírtak emléktárgyakat, CD-ket, de a pálmát Art Cruz dobos one man show-ja vitte! Már ezért megérte ott lenni!
A Sheer Terror egyike a NYC leghírhedtebb hardcore punk zenekarainak. Miközben számos irányzat, divat jött, ők voltak az egyik olyan zenekar, amely túlélte a számos változást és újjáalakulásuk óta csak visszafogottan turnéznak és nem gyakori vendégek Európában, ez a turnéjuk is mindössze 9 fellépésből állt! Aki elég szerencsés volt ahhoz, hogy megnézze ezt a zenekart, tudja, hogy a Sheer Terror élő bemutatója tartalmazza az összes klasszikus hc/punk zenei fordulatot, de valójában a Sheer Terror karakterét Paul Bearer, a zenekar énekese és filozófusa adja, aki éppúgy legendás lett, mint a Sheer Terror zenéje. Bearer szókimondó, szarkasztikus humorával néha felháborító és ellentmondásos frontember. Azt mondja, amit gondol és senki sincs biztonságban a kommentárjaitól, legyen az a volt barátnő, vagy az első sorban álló fickó a közönség soraiból. Már a felvezetés („We’re Sheer Terror, go fuck yourselves”) előrevetítette, hogy nem fognak finomkodni, és valóban véresen és nyersen kaptunk mindent: 3-4 perces HC/punk számokat, kellően megdörrenő hangzással. Mindent egybevetve nagyszerű volt; a zenekar és sikerült elég nagyszámú közönséget összehozni annak ellenére, hogy valószínűleg a nézők egy része csak egy koncertre jött el és nem tudták milyen jelentős zenekart láthatnak, de így is remek volt a hangulat.
Szarkazmusból a Vallenfyre és a Paradise Lost gitáros (itt vokalista) Greg Mackintosh háza táján sincs ám hiány! Mint köztudott, ez Greg és a jelenlegi Lost dobos Waltteri Väyrynen, valamint a volt My Dying Bride gitáros Hamish Glencross közös death / doom bandája, amely session tagokkal kiegészülve áll színpadra, ameddig még áll. Nem kizárt ugyanis, hogy három lemez után úgy döntenek majd valamikor a társulat alapító atyjai, hogy mindent elmondtak, amit elmondhattak, úgyhogy so long, farewell… Ennek tudatában nem lehetett kérdés számunkra, hogy megnézzük ezeket a kultikus arcokat ebben a formációban. A lemezek old school módra csiszolatlan, koszos hangzását élőben is tökéletesen reprodukálta a banda, határozottan olyan benyomást keltve, mintha a vallásoktól, politikától, háborúktól, és ki tudja még mi mindentől megcsömörlött modern ember vezetné le az idegrohamait, nyilván nem is kifejezetten cizellált stílusban, de legalább hitelesen. Mindehhez jöttek még Greg maró poénjai, amelyek közül mindent vitt az, amikor kifejtette, hogy azért jobb nekik brit területen kívül koncertezni, mert kevesebb a faszfej – csak ők öten…
A Devin Townsend Project harmadik alkalommal volt vendége a fesztiválnak és élő előadásuk most is tökéletes volt. A DTP az egyik legérdekesebb progresszív zenekar és mostanra már kb. 3-4-szer láttam őket, de még mindig nehéz leírni milyen érzés Devin koncertjére menni, de mindannyian ugyanazért vagyunk itt; a legenda miatt, amit Townsend úr testesít meg. Az egyik dolog, amit mindig is csodáltam, hogy az interjúkban és a médiában szereplő üzenet pontosan az, amit kapsz, és most is arra törekedett, hogy ne csak zenével szórakoztassa a közönséget, hanem egy kis komédiával is. A Devin Townsend Project Európában továbbra is a legutolsó Transcendence album anyagát népszerűsítette. Devin kezdettől fogva jól érezte magát és interakcióba lépett a közönséggel előhúzva azt a képességét, hogy a tömeget azonnal ujja köré csavarja, ő az egyik legtermészetesebb és legvidámabb frontember, akit valaha is lehetőségem volt látni, humorérzéke és színpadi jelenléte olyan dolog, amit látni kell és a közönség is örömmel fogadta a zenekart és Devint. Az első számok is (Rejoice, Stormbending és Failure) lelkes fogadtatásban részesültek miközben a gitáros Dave Young kivételes teljesítményt nyújtott, sokszor túl elfoglalt volt ahhoz, hogy felnézzen, csak a fejét mozgatta együtt a zenével. A zenekar – jóllehet időbeli korlát alatt állt, és rövidebbre kellett vágnia a műsort – a szokásos módon hibátlanul teljesített: Ryan von Poederooyen dobolása vagy a Dave Young és Brian Waddell duója valamint a Devin játéka és a kevésbé látványos, de nem kevésbé fontos Mike St-Jean. A közönség leginkább a súlyosabb dalokat fogadta örömmel, de a kiugróan sikeres számok közé tartozott a Ziltoid Goes Home és a March of the Poozers, mindkettő a rajongók kedvence volt. Devin zenéje grandiózus és összetett, de így is olyan hangzást hozott létre a DTP, amely egyedi zenei hangulatot borított körénk és tökéletesen szórakoztató volt. Ötvözték a technika és a látványosság legjobb elemeit miközben Devin bemutatta gitártudását és énekes virtuozitását. A koncert Higherrel fejeződött be, és összességében a Devin Townsend Project nagyszerű bemutatót tartott mind a technikai tudás, mind az energia szempontjából, de különösen a szórakoztató műsorra került a hangsúly. HevyDevyt idézve: „Felejtsd el az összes baromságot egy időre, és csak szórakozz!”
Végül az erődítmény egyik zugában, az Oriental színpadon az Incantation tette fel az i-re a pontot. A nagyszínpados aprításhoz képest itt kimondottan a doomos oldalát domborította ki az amerikai death metal intézmény, s így megvolt a buli kivételes, különleges jellege. (Akadt némi átfedés a két szett között, de ezen nem érdemes rágódni.) Ráadásul jobban meg is dörrent a cucc, mint előző nap. Ismét adódott lehetőség az idei Profane Nexus album népszerűsítésére, hiszen elhangzott az Ancients Arise és az Omens to the Altar of Onyx, de a 90-es évek elejéről is előásott két nótát John McEntee a nyitó Abolishment of Immaculate Serenity és a Christening the Afterbirth képében.
A napot, sőt visszatekintve az egész fesztivált mindössze egyetlen epizód árnyékolta be zeneileg, az viszont annál kínosabbnak bizonyult. Nagy szerencsém, hogy csak utólag, Youtube-on láttam felvételeket a Tiamat fellépéséről – amely a Vallenfyre koncertjével esett egybe –, mert papíron ugyan szépen néz ki, hogy a programot a komplett Wildhoney lemez teszi ki, a The Sleeping Beauty-val a ráadásban, ám a totálisan szétcsúszott állapotban színre lépő és úgy is teljesítő Johan Edlund láttán-hallatán legkésőbb a The Ar közben menekülőre fogtam volna, miközben Zacher Gábor doktor úrért kiáltok. (Nem részletezném; az erős idegzetűek rákereshetnek, ha még nem tették volna…) Elmondhatatlanul kiábrándító volt az egész és a fickó ezek után megérdemelné, hogy jó ideig csak a toxikológusa álljon vele szóba, de legalábbis a zenei közegből senki. Nagyon kibasztál velünk, Johanom, nagyon-nagyon! Magaddal és a zenekarral is!..
Összességében, a fenti gyalázattól eltekintve persze idén is rengeteg élménnyel gazdagított a jaromĕři túra (nem beszélve a kötelező, szokás szerint töméntelen mennyiségben hazahozott cseh sörről, sajtról stb.). Remélhetőleg kitűnik útinaplónk mind a négy „fejezetéből”, hogy igyekeztünk annyi különleges, ritkán látható előadót elcsípni, amennyit csak lehetett, miközben természetesen nem feledkeztünk meg az élőben stabilan magas szintet produkáló és hozzánk vagy a környékünkre kisebb-nagyobb rendszerességgel eljutó régi kedvencekről sem. Ha minden jól alakul, ezt jövőre sem hagyjuk majd ki!
Beszámoló: Magnetic Star & Frogfoot
Fotók: Jelena Jakovljevic
