Először úgy gondoltam, hogy Mindenszentek napjára egy Misfits buli illene a legjobban. Azután elgondolkodtam valami klasszikus, templomgyújtogatós norvég trveság nagyszerűségén. Aztán fél kilenckor színpadra lépett a Mantar, és zárójelbe tett minden okoskodást. De haladjunk időrendben.
Már jó ideje tudható volt a Kadavar/Mantar/Death Alley buli a hajón, és az igen jól sikerült Rough Times album csak még inkább fokozta a várakozást. Az érdeklődés is ennek megfelelően alakult, így ünnepnap ide vagy oda, de bő háromnegyed háznyi ember gyűlt össze az A38 gyomrában, hogy megnézze, mire képes a német-holland underground három ásza együtt.
Amilyen jól néz ki együtt ez a hármas line-up, annyira bosszantó volt az este kezdete. Ugyanis a meghirdetett este nyolcas kezdés után pár perccel a terembe lépve először egy méretes Mantar zászló tűnt fel a színpadon. Nem kellett hozzá sok gondolkodás, hogy kiderüljön, a holland proto-rock Death Alley fellépése korábban kezdődött, és sikeresen lemaradtam róla. Elképesztő bosszantó, hogy nem sikerült közzétenni egy running ordert, mert idén már másodszorra mulasztottam el a DA-t, pedig a Black Magic Boogieland alapján mindenképpen megérdemeltek volna egy belehallgatást.
Így viszont az érkezés után szinte azonnal felcsendült a Mantar introja. Vagyis inkább megdörrent. Akinek esetleg nincs meg elsőre: a Mantar egy gitár/ének – dob felállású hamburgi duó, akik valamiféle punk / sludge / black-szerű zenét nyomnak elemi erővel, és vajmi kevés közük van bármiféle felcsendüléshez. Az estét nagyjából úgy kell elképzelni, hogy besétál a színpadra egy félmeztelen dobos és egy nagy túlzással ötven kilós fickó gitárral a nyakában, és elszabadul valami, amit nehéz néven nevezni. Akinek esetleg kétségei lennének a basszus elhagyásával, vagy az ilyen felállás létjogosultságával kapcsolatban, az hallgassa meg az Ode To The Flame-et, vagy még inkább, menjen le egy Mantar koncertre. Az amúgy ügyesen kitalált technikai háttér – a gitár pedálboardja vagy a hangosítás trükkjei – nyilván elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes értékű legyen a produkció, de itt nem erről beszélünk. A Mantar szűk 35-40 perce elképesztő energiájú, sokkoló erejű volt, és bár még nincs vége, de számomra az idei év egyik legsúlyosabb élménye. Ösztönszerű, punkosan dühös, letaglózóan hatásos. Mantart minden háztartásba!
A hamburgiak döngölése után nem lehet a legegyszerűbb dolog a színpadra lépni, de a Kadavar nem véletlenül tart ott, ahol, hiszen simán megugorták ezt az akadályt. A kezdő Rough Timesra egészen szépen megtelő hajó közönsége nagy szeretettel fogadta a triót, akik vérbeli profi módon hozták a tőlük elvárt szintet. A műsor gerincét nem meglepő módon az új album dalai adták, de ezzel nincs is semmi baj, mi is elmondtuk róla, hogy ismét elég erős anyag született. Az este egyik kellemes meglepetését nem is az adta, hogy a Die Baby Die vagy a Skeleton Blues jó dalok, hanem az, ahogy az első két lemez dalai milyen erővel szólaltak meg élőben. A Doomsday Machine nem véletlen favorit, és bőven kerültek elő korai dolgok is, mint az All Our Thoughts, vagy a Purple Sage. Utóbbi természetesen lényegében egy nagyon pszichedelikus, tízperces jammelés, ez volt az, ami a Mantar után, ezen az estén nekem nem annyira jött be, de ahogy körülnéztem, ezzel minden bizonnyal kisebbségben voltam. Viszont annál jobban esett a ráadásban előkerült The Damned feldolgozás, ami tényleg váratlan volt, de érdekes módon tökéletesen illett a retro-proto-rock programba.
Néhány órával, úgy fél nappal később visszatekintve erre az estére, kevés jobb szórakozást tudnék mondani, mint amit ez a koncert adott. Az undergroundban bugyogó sokszínűség gyönyörű példája volt, és ez több, mint elég ahhoz, hogy elégedett mosollyal rakjam fel a lejátszóra a frissen vásárolt bugyirózsaszín Mantar albumot (és utána megpróbáljam nem felrúgni a dohányzóasztalt).
(A képek nem a koncert helyszínén készültek, forrásuk a zenekarok Facebook oldalai. A nyitókép forrása itt.)
