A műfajok evolúcióját konkrét bandákon keresztül lekövetni mindig frankó program. Mint levenni azt a folyamatot, ahogy a punk beoltotta a metál zenét. A keresztezésből meg előrobogott egy olyan vonat, amit megállítani azóta sem lehetett. A thrash metál meg teljes felületen hatott vissza a punk suli legjobb tanulóira, vagyis a maximum hardcore fiatalkorú szakavatottjaira. A crossover albumok sorban verték ki a biztosítékokat. A mihaszna kölykök meg ollókat kezdtek rúgni a színpad előtt. Olyanokat, mint az öreg Pelé jobb napokon. A nyolcvanas évek tehát kiirthatatlanul ette bele magát a jövőbe. Ezért is furcsa, hogy itthon nem harapott nagyot a crossover reneszánsz. Pedig nekünk is van pár bandánk, akik nyomják olyan ütősen, mint például a Dr. Living Dead.
Általában ahol menő kosárcsapat van, ott mindenki kosarazni akar. Ahol meg szinkronúszás, ott mindenki szinkronban úszni. Ezért is dicséretes, hogy a doktorokból felállt svéd négyes ahelyett, hogy ráment volna a helyi death hagyományok szívszorító ösvényére, vagy összepofozott volna egy szokásosan okádék d-beat kommandót, inkább maradt a tutinál. Mert a stadiongiccs csemegekosarakon túl mondj még egyetlen műfajt, vagy pár másik bandát, akik olyan gyorsan tudtak terjedni,mint a bozóttűz, miközben semmilyen kompromisszumot nem kötöttek meg. Ugyanis, ha a svédekről beszélünk, akkor a nagyokról is beszélnünk kell. A Dr. Living Dead tudniillik precízen követ egy utat, ahol semmit nem kell már kitalálni. Ki van ellenben ez az egész úgy találva, hogy működjön bárhol és bármikor. Mint a benzines üvegbe tömködött zokni. Meg a kakaóillatú kínai öngyújtó végzetes csókja. 
Mert ez egy ilyen terror. Bekattan a play gomb, horzsolnak a témák és a negyedik számnál már úgy visítasz, mint a kandisznó, mikor a heréjét vasalja az elitista finnyás parasztja. Bár ezen a Cosmic Conquer lemezen a negyedik szám pont egy középtempós tétel. Sőt, a Terror Vision talán néhol még lassúnak is mondható. Elkapva viszont nagyon elvan. Ahogy az arányok is a lassabb és gyorsabb tételeket illetően. Abszolút nem éreztem kaptafának az olyan számokat, mint a Moment of Clarity és a Disease to Exist. Hiába vágok minden hangot, jön vissza a gyerekkorom, mégis hat úgy az egész, mintha együtt fedeznénk fel ezt az egészet most megint. Dr. Rad hangja pedig tökéletes az újraélesztéshez. Az említett szintén középtempós tételekben, amik nem csak erőt demonstrálnak, mert az érzés, mint destruktív dicsőség és is nagyon ott van. A korai Anthrax és Exodus tiszteletére. Miközben a faszi énekel úgy, mint Mike Muir vagy a harmadik thrash isten Zetro Souza akár. S bár az Into the Eye is egy gyönyörű gitárszólóra felfűzött epikus tétel, az olyan arcomba dobált energiabombák, mint a címadó dal, a Coffin Crusher nyitó tétel és a hipnotikus Cyber Crime voltak szintén azok, ami pengeélre állították bennem negyedszer is a sokat edzett svéd fémacélt. Az idén látott Violator és Municipal Waste koncertek, egy jó Crippled Fox kazi és most ez a Dr. Living Dead album pedig visszaadják a hitemet újra, hogy a crossover gyökerei és reneszánsza mindig az a műsor lesz, amihez szigorúan vissza kell kanyarodni.
Egy kis erőért és lendületért. Mert ez olyan okosság, ami felruház, mint Son Goku havert a Zseniális Teknős. Mikor nekem is csillagharcosnak kell lennem, mert egyszerre csócsálom a reggelim, mosok fogat és ülök a budin hétfő reggel. Dr. Living Dead! Tizenhét percre a gályámtól biciklivel, miközben már tizenhárom perce tart az a rohadék műszak. Dr. Living Dead! Útközben meg elvesztek még egy csatát, mert barátságtalan csili után bíztam meg butuskán egy fingban. Dr. Living Dead! A mosh thrash hatása viszont minden körülmények között kimos a szarból, mert kigyúr, mint tíz kamehameha a legvégső küzdelem előtt. Csakis a dermesztő valóssággal haver. Ami egy kritikán felülálló lemezkritika - és egy szar reggel - legvégén is simán lehet kritikán aluli. De nem kérek bocsánatot! Mert itt sincs bocsánat! Dr. Living Dead!
