Idén nagyon elvagyunk látva a hazai zenekarok anyagaival. Szinte minden hónapra jut valami ínyencség, ami biztos, hogy felkelti az érdeklődésünket. Nincs ez máshogy most sem, hiszem jelen pillanatban a Wrong Side és a Depresszió új anyagát pörgetem ezerrel, hogy kivesézzem őket az elejétől a végéig. Kezdjük most a Depivel.

Azért a Depressziót bevállalni nem egy egyszerű dolog. Mindig is egy sarkalatos pont volt a szerkesztőségben. Mondhatjuk, hogy a Depi kicsit olyan, mint az Ossian. Elvállalod, de nem feltétlenül a szíved csücske és tudod, hogy fel kell készülnöd a troll hadjáratra. A nyolcadik Depresszió albumot én is félve vállaltam be. A Válaszok Után egy igazi kihívást jelentett a számomra. Az már az elejétől fogva biztos volt, hogy maradandó nyomot hagy majd bennem az anyag, de az kérdés volt, hogy ez pozitív vagy negatív lesz. Az albumborító után inkább a negatív hangulat lett rajtam úrrá. Ez a saját ízlésem, de sokkal jobban bírom a festményszerű borítókat, amiket nézegetsz és gondolkozol rajtuk. Amik már önmagukban mesélnek valamit, vagy legalább arra késztetnek, hogy mögé képzeljek valami storyt. Ilyenek a Mastodon borítok, amiket a mai napig bírok hosszú percekig nézni. Na, de lépjünk túl a borító élményén és jöjjön a zene.

Gondolom senkit sem lep meg, hogy a zenekar és az Edge Records még továbbra is együttműködnek, de miért is váltana a banda, ha tökéletesen segíti őket a kiadó? Az új album producere Varga Zoltán volt, így a hangzás tekintetében nem is volt kétség, hogy profi munkát kapunk. Fülesen egyszerűen annyira jól szól, hogy az egy új szintre emeli a zenekart. Én világ életemben a koszos sound-ot szerettem, azt amiben érzed a port, a mocskot, de most a Depi tökéletesen megtalálta azt, ami előre viszi őket. Talán ez a plusz az, amiért újra és újra meghallgattam a lemezt miközben Budapest utcáit jártam. Igen, újra és újra hallgatom a lemezt, mert tetszik. Soha nem szerettem a zenekart, a Néha című dalon kívül sok mindent soha nem tudtam meghallgatni. Most azonban a bombaként robbanó Nincs Kivétel egyből lekap a lábamról. A kivételesen jó témaválasztás alapból tetszik, így még közelebb tudtam kerülni az amúgy húzós, dallamos dalhoz. Aki került már olyan helyzetben, hogy a társával kivételeztek, az megfogja érteni ezt a dalt. Na és ki ne került volna ilyen helyzetbe? A másik számomra abszolút  a Nem A Végső. Nem is tudom igazán, hogy miért, de talán ebben érzem újra azt a nu-metalos vonalat, ami nekem amúgy bejön.

Amúgy az egész albumra maximálisan elmondható, hogy fülbemászóak a dalok. Hirtelen azon veszed észre magad, hogy a harmadik hallgatásnál, már sejted/tudod, hogy melyik dal fog következni. És ha ez nem lenne elég, ahogy ülsz a villamoson elkezded ütni a combodon a kettőnégyeket. Magával ragad az album és éppen emiatt a hangulata miatt, dalszerkezete miatt nem enged el. Feriék, elmondása szerint összesen huszonöt dalból válogatták ki a legjobb tizenegyet. Erre tökéletes példa a vendégénekest is felvonultató Tudom Miért. Besnyő Gabi közreműködésével készült dal valami eszméletlen jól sikerült. Nem vagyok a női énekesek nagy rajongója, de ezt a dalt mindig várom. A lemez végét alapból mindig várom, mert itt van még a klipes A Kés Hegye című dal is, ami már előzetesen is bejött.

Nem szégyen kimondani, de a Depresszió számomra idén egy olyan lemezt rakott le az asztalra, ami hallgatható, abszolút. Az előző anyagokkal egyáltalán nem voltam kibékülve, sőt tíz éve nem is hallgattam tőlük semmit éppen emiatt. De ez most egy kicsit lehet, hogy változni fog és előkerülnek a régi „klasszikusok”. Ha a jövőben marad ezen az úton a zenekar, akkor a sikerük továbbra is töretlen marad. Sőt, talán még egy lépcsővel feljebb tudnak majd lépni, még komolyabb sikereket érhetnek el. Béke, Szeretet, Metal
4.5/5