Azért arra kíváncsi lennék, hogy egy a skandináv metal bandák világában teljesen ismeretlen földi halandó egy tízes skála szerint mennyire vágna hülye fejet, ha egy spontán “Amúgy mit csinálsz kedd este?” kérdésre az “Egy izlandi zenekar koncertjére megyek” választ kapná.

Márpedig Svédország, Norvégia, Dánia és persze Finnország mellett ez a csodaszép vidék is tartogat néhány kellemes meglepetést az északi dallamokra kiéhezett hallgatóság számára. A Skálmöld pedig ezen gyöngyszemek egyike, így nem meglepő, hogy végül a Dürer kertben, két finn banda társaságában megrendezett koncertjükön igen szép számmal képviseltette magát a tisztelt nagyérdemű.

Érkezésünkkor az estét nyitó Stam1na már javában a műsorának végét taposta. A nagyterem hátsó részében a megszólalásuk nem volt ugyan eget rengető, de az egy-két elkapott nóta alapján ennél soha rosszabb thrash alapú bemelegítést nem kívánhat az ember. Így utólag már kicsit sajnálom, hogy nem sikerült hamarabb megközelítenünk a tetthelyet, remélem hallunk még felőlük.

Némi sörrel felszerelkezve jobbnak láttuk előrébb merészkedni, és ez bizony bölcs döntés volt.

Bár a vak szerencsére bízva ezen az estén a sorrend a várthoz képest másként alakult, egyértelműen a Skálmöld vitte a headliner szerepet. Az izlandi urak immár negyedik alkalommal teszik tiszteletüket nálunk, és bizony mára már igen szép számú honi rajongótábort tudhatnak magukénak. Nem is vacakoltak sokat, tették, amit tenniük kellett, vagyis leplezetlen lelkesedéssel és totálisan egyedi megszólalással tolták a várt talpalávalót. Régi és új rajongó egyaránt megkapta a magáét, az est repertoárjába minden albumról beválogattak 2-3 remek nótát.

A hatás nem maradt el, középtájon folyamatos volt a mocorgás, és még egy klubbulihoz mérten igen tekintélyesre nyúló wall of death is belefért a mókába.

A zenekar talán legszimpatikusabb vonása, hogy nem egy tag viszi el a balhét, hanem mindenki tisztességgel kiveszi a részét a műsorból. Björgvin Sigurðsson gitáros / énekes és az erősen rendszergazda külsejű ám mégis tekintélyt parancsoló Snæbjörn Ragnarsson basszer / énekes tökéletesen vitték a front szerepeket, szélen két további gitárossal a kattant vikingre hajazó és rendkívül félpucér Baldur Ragnarssonnal és a tipikus metal arc Þráinn Árni Baldvinssonnal. Persze nem feledkezhetünk meg a pofátlanul jó és nem utolsó sorban a műfajhoz illően autentikus énekdallamokat hozó Gunnar Ben billentyűsről és természetesen a születésnapját ünneplő dobosról Jón Geir Jóhannssonról sem, aki rendesen meg is kapta a maga köszöntését.

A hangverseny dinamikája a lassabb tételeknél sem borult meg, a hangulat az első perctől az utolsóig hatalmas volt, és ebben fontos szerepet töltött be az a tény, hogy a zenekar tagjai nem előadták, hanem szemmel láthatóan élték a produkciót. Bármennyire is elengedhetetlen egy turnén bizonyos szintű koreográfia, valahogy mégis spontánnak érződött a színpadi viselkedésük, ami kifejezetten jót tett az amúgy is sajátos atmoszférának.

Ezek után a lemezen igen meggyőző Omnium Gatherumnak rendesen fel kellett kötnie a gatyát. Nos...rövid leszek, és talán kegyetlen: amennyire vártam a fellépésüket, annyira nem hatott meg az eredmény. Míg a Skálmöld ösztönösen együtt rezgett a közönséggel, az  Omnium Gatherumnak ez valahogy nem jött össze, pedig a magasra tett léc miatt erre nagy szükség lett volna. Nyilván nem tett jót az sem, hogy a nézőszám erősen megritkult a kezdésre, és mellé még a hangzás sem volt épp példaértékű.

A plasztikai műtétek utáni Mickey Rourke arcvonásait idéző frontember Jukka Pelkonen ugyan apait anyait beleadott, ám az enyhén túlvezérelt mozgáskultúra számomra inkább  groteszknek és erőltetettnek hatott, mint vérbeli frontemberhez illőnek. Kiállását tekintve Markus Vanhala lopta el a showt, és a játéka is igen meggyőző, ami viszont zavart, hogy az Omnium Gatherum zeneiségében igen meghatározó szerepet betöltő billentyűtémák rendesen elvesztek a háttérben. Nagyjából a koncertjük háromnegyedénél azon kaptuk magunkat, hogy lopjuk a távolságot a ruhatár irányába.

Várunk vissza Skálmöld!