Az új Monster Magnet albumot sokan várták, de én egyáltalán nem voltam közöttük. Az utolsó maradéktalanul élvezhető anyaguk számomra a Dopes To Infinity volt, ezután már csak nyomokban bukkant fel a mindenre magasról tevő Negasonic Teenage Warhead zsenialitása. A prüttyögéssel való kísérletezést inkább hagyjuk, igazából az utóbbi években nem is foglalkoztam a létezésükkel. A Mindfuckert a fentiek miatt úgy indítottam el, hogy nem vártam az égvilágon semmit. Annál nagyobb meglepetés, hogy itt nyoma sincs semmiféle kísérletezésnek, ellenben a Monster Magnet lazán összedobott egy penge rocklemezt.

Most komolyan, ha valaki azt állítja nekem, hogy a Mindfucker egy olyan dallal nyit (Rocket Freak), ami elférne - sőt, jót tenne - a Tony Sylvesteres Turbonegro lemezeken, komolyan kiröhögöm. Ehhez képest a kezdeti lendület kitart nagyjából a lemez közepéig, olyan dalokkal, mint a nemrég klipesített I'm God, vagy a címadó. A Dave Wyndorf vezette ötös nyakig merült a hetvenes évekbe, annak is inkább a második felébe, ahol már tombolt a glam első hulláma. Nem, nem kell beijedni, nincsenek rózsaszín flitteres holdjáró csizmák és szőrméből készült tüzet okádó gitárpántok, viszont a Cheap Trick, Sweet felé zenék rajongói garantáltan lehidalnak az első hallgatás után.

A Drowning balladája talán valamivel tradicionálisabb a kelleténél - amikor még mindenki klasszikus albumformátumban gondolkodott, az ilyen dalokat dugták el az A oldal végére. Ja, hogy most is ott van? Ezután viszont a Mindfucker csúcspontja jön, a Want Some, egy totális glam sláger, kolomppal, csörgődobbal, botegyszerű szerkezettel, végtelenül ismételt refrénnel, szóval mindennel, ami a csövön kifér. És ezt tényleg nem lehet máshogyan levezetni, csak egy olyan kifacsart countryval, mint a Brainwashed. Arról pedig, hogy ne csak más zenekarok vagy stílusok mentén lehessen értelmezni az új anyagot, arról a záró When The Hammer Comes Down gondoskodik. A fő téma a már emlegetett Dopes To Infinity címadójának riffjét idézi meg, de csak azért, hogy annál menőbb legyen, amikor a közepén az egész The Saints-féle csuklóból kirázott punkrockba vált. Hibátlan!

A fentiek után nem meglepő, hogy az idei év egyik legkellemesebb meglepetése számomra a Mindfucker. Ahelyett, hogy az ötös a saját jobb sorsra érdemes múltjában dagonyázna, összerakott egy szinte tökéletes rocklemezt, amit bátran le lehet játszani olyan klasszikusok társaságában, mint a Spine Of God. Ennél jobb ajánlólevélet pedig alig lehetne adni a Monster Magnetben hitüket vesztettek számára.