A Satyricon a korai norvég black metal mozgalom egyik meghatározó tényezője és ebben a minőségében a megjelenésük már eleve számottevő nézőszámot képes generálni bárhol a világon. Már csak olaj a tűzre, hogy a formáció lelke, Satyr saját bevallása szerint igen végletesen úgy tekint a tavaly megjelent Deep Calleth Upon Deep albumra, hogy az vagy a Satyricon utolsó lemeze, vagy egy teljesen új fejezet kezdete. A jelenleg zajló turné magyar vonatkozása, hogy a zenekar alapját alkotó Satyr - Frost párost kiegészítő zenészekkel Vörös Attila is színpadra lép. Ráadásul legutóbb fél évtizede láthattuk a zenekart itthoni színpadon.

Az új mérföldkőként emlegetett albumot március 20-án mutatták be a Dürer Kertben, a thrash metal műfajban garázdálkodó görög Suicidal Angels felvezetésével.

Egy hónapra elegendő csépelés

A Suicidal Angels legénységével három évvel ezelőtt találkozhattam először, egy remekbe szabott Dürer kistermes Suicidal Angels / Dr. Living Dead / Angelus Apatrida / Toxic Waltz koncert keretében, ahol a headliner szerepet osztották rájuk. A “probléma” mindössze annyi volt, hogy a Dr. Living Dead olyan szinten leiskolázta Őket, hogy azt már nézni is kellemetlen, így többekkel egyetemben maximum három számot hallgattam végig a műsorból, majd távoztam.

Bár azóta sem éreztem hatalmas késztetést, hogy a lemezeiket hallgassam, mégis ott motoszkált a gondolat, hogy több lehet a srácokban, mint amit ott és akkor tapasztalhattunk, így minden előítéletet félretéve a hétköznapi időpont ellenére is meglepően korán érkeztünk a tetthelyre.

Bő negyedórával a kezdés előtt még szinte üres de legalább színpadi füstben és diszkrét “savanyúság szagban” úszó  félhomályos nagyterem fogadott minket, ám nem sokkal a kezdés után szép számban kezdett befelé szállingózni a tisztelt publikum. Hamar kiderült, hogy érdemes volt korán érkezni, mivel a megszólalás - az felvezető bandák többségének szánt lehetőségekhez mérten - meglepően nagyot ütött, egyedül talán az ének lett cseppet alá lőve, így Nick amúgy is elég rendhagyó akcentusa mellett ember legyen a talpán aki a dalok alapos ismeretének hiányában bármit is megértett a szövegekből. Ezek az elhallások amúgy nem kevés mosolyt eredményeztek a fellépésük során.

Az este hallottak alapján határozottan meggyőzőek voltak a thrash iskolát remekül elsajátító görög srácok. A dalaikból teli torokból üvölt a műfaj iránti elkötelezettség és a nagy öregekkel szembeni alázat. Ha akarnák sem tagadhatnák, hogy Slayer, Kreator, Metallica, Sepultura (és még sorolhatnám) gyökerekről táplálkoznak, de miért is kéne ezt tagadni?

Masszív, tömör és jól felépített műsort prezentáltak. Egyedül azt sajnáltam, hogy bármennyire is próbálták az amúgy egyáltalán nem passzív közönséget rávenni az elmaradhatatlan wall of death  és circle pit mókázásra, nem jött össze nekik, ám némi vigasz gyanánt a végén a Moshing Crew rendesen odatett.

Intermezzo

Ilyen kaliberű eseményeken még a koncertek közti - ezúttal a szomszéd teremben párhuzamosan futó, összehangolt esemény miatt eléggé hosszúra nyúlt - sör beszerzés vagy cigi szünet is hatalmas meglepetéseket tartogat. Lépten-nyomon ismerősökbe, sőt néha évtizedek óta nem látott cimborákba botlik az ember ami nyilván nagy élmény és ilyenkor mindig akad, aki erős késztetést érez arra, hogy a nagy találkozások pillanatait megörökítse. Így sikerült egy kedves cimborának akaratlanul is rommá tipornia a pár perccel azelőtt még a szomszéd teremben muzsikáló Tribulation egyik oszlopos tagjának sztár pillanatait, mikor a zenész urat éppen behatóan megismerni készülő hölgyet megkérte, hogy “...szólj már a srácnak, hogy lőjön rólunk egy képet...gyere már ide te is na...nem, nem vele akarok fotót, nem tudom ki Ő…”. Mondanom sem kell, hogy ezek után fel-fel buggyanó röhögés közepette közelítettünk ismét a nagyterem felé.

Menetelés a mélybe

Tömött sorok a nézőtéren...a későn érkezőnek alapos küzdelembe telhetett előre verekednie magát, de hát van bárki, aki másra számított?

Satyrék egy vészjósló új lemezes Midnight Serpent meneteléssel gyújtottak az üst alá, hogy aztán átkötésekkel tűzdelt, ráadásokkal együtt további 16 ördögi szerzeménnyel taszítsanak minket a pokol legsötétebb bugyraiba.

A Satyricon kiállása az elmúlt évek alatt gyakorlatilag nem változott. Satyr szigorú ábrázattal bólogatva elkárogja a magáét a vasvillába kapaszkodva, Frost pedig szokás szerint a háttér homályában elementáris erővel, kíméletlenül mégis csodálatra méltóan, mindent letarolva pusztít.

A lemez minőségű megszólalást ezúttal nem méltatnám, de hát mit van mit tenni, ez már csak így megy, ha régimódi black metalról beszélünk. Sosem értettem egyet azzal a megfejtéssel, hogy akkor jó, ha úgy szól, mint egy olajoshordóba rejtett, atom reaktorról meghajtott Sokol rádió. Az előadás a maga visszafogott morcosságával együtt még a hátsó sorokból szemlélve is határozottan magával ragadó volt, a régi és új tételek egyaránt kiválóan működtek, kár is ezt túlragozni. Árad belőlük egy megfoghatatlan és félelmetesen intenzív Őserő, így aztán ember legyen a talpán aki néhány sorban képes megidézni azt a semmi máshoz nem hasonlítható atmoszférát ami ott és akkor jelen volt.

Egy kötelező elköszönés, és Frost közönséghergelését követően visszatértek a rendesen odapakolt és egyben kihagyhatatlan (örök kedvenc) Mother Nort és The Pentagram Burns tételekkel majd a végére hagyott laza levezető K.I.N.G. lötyögést követően az este véget ért.  

Ezek után, bár az új lemeztől nem vagyok elájulva mégis inkább hiszek az új fejezetben mintsem a lezárásban.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT.