A Machine Headnek annyira bejött ez az "An Evening With" téma, hogy már évek óta szólóban tolja, ami egyrészt praktikus dolog (több szempontból is), másrész így a nagyon masszív fanatikusok sem húzhatják a szájukat, hogy kevés lett volna a gépfej-adag. Igazából le a kalappal a Machine Head előtt, hogy meglépik ezt az önálló buli dolgot, még ha tudjuk is, hogy ez anyagi okokból megy elsősorban. Azért én is úgy vagyok vele, hogy legalább egy előzenekar azért elfért volna.

Mert a telházas buli a jóféle alapozás mellett is így kicsit hidegindítással pattant be a köztudatba (sajna merch sem volt annyiféle, hogy sokáig lehessen nézni a pultot). Robb Flynnék a Diary Of A Madman kvázi intróként való bejátszása után színpadra léptek, a közönség meg beindult. A hangzás mondjuk kevésbé. Egy ilyen szintű produkciónál pedig azért elvárnám a nem is patika, de azért masszív megszólalást. De üsse kavics, buli van!

A dalok pedig jöttek sorra, már egyből egy Imperiummal kezdődött a szórakozás, majd az újlemezes Volatile, aztán egy Now We Die. Ahogy a kocsinál mondják: pöcc oszt' röff, a közönség tombolt, három null, de a vezető csapat kap egy sárga lapot! Mi volt a baj? Hogy ezek után sem változott a hangkép, pedig így a finomságok elvesztek éterben. De úgy voltam vele, hogy majd csak alakul, de sajna nem. Ezen így nagyon nem is sírnék tovább, megpróbáltam a zenével kárpótolni ezt a kiesést, elvégre ilyen, vagy olyan okokból, de az első MH bulim volt, a zenét pedig eleve adom. Különben miért lettem volna ott, nem igaz?

Zene meg volt. A két, inkább kisebb gőzleeresztésnek számító, mint technikai csimborasszónak mondható, kb. sörvásárlós szólót (Phil Demmel és Dave McClain) leszámítva két tucatnyi dalban, körülbelül két óra negyvenöt percben jöttek a 'Head esszencia legsűrűbbjei, az új korongról öt kiszemelttel, hála az égnek a Bastards nélkül. Minden korszak szépen meg lett idézve, ügyesen lettek válogatva a dalok, az ív is megvolt, úgyhogy ezzel nem is volt gond, mindenki megtalálta a maga kedvenceit a szettben.

A színpadkép mondjuk annyira nem lett túlvariálva, a Catharsishoz igazítva fehér, vérfoltos összkép, nyilván takkra igazított fényekkel és hál' istennek nálunk nem fehér fellépőruhákkal - nem vagyok egy "metalharcos", hogy a fekete legyen a legvilágosabb szín, amit felvegyek, de az a dizájn tényleg egy félrenyúlás volt a részükről

Egyébként rendben is lett volna minden, ha nem éreztem volna ugyanazt, mint a Tankcsapda tavalyi Arénás koncertjénél. A Machine Head akármilyen jó zenekar, nem tud ilyen hosszú távon szórakoztató maradni. "Mi van köcsög?" - teheti fel a kérdést lázasabb fanatikus. Persze, tudtuk, mire vállalkoztunk, amikor beszereztük a tikettet, sejteni lehetett, hogy nem adják alább, mint egy masszívabb egész estés film hossza, erről szólt a történet.

De sajnos egy idő után már hátra kellett mennem, mert lesorvadtak volna a nyakizmaim és be kell vallanom, ennyire tömény zenével ilyen sokáig nehéz fenntartani az érdeklődést. Ez nem azt jelenti, hogy elől is megszűnt volna a mozgás, hohó! Nem úgy eszik azt! Csak a fentiek miatt átadtam a lehetőséget, hogy ők is élvezhessék a dolgot és ne a vállam mögül kulloljanak az alacsonyabb fanatikusok, meg... miután a százhuszadik ember izzadságát is sikerült begyűjtenem teljesnek tekintettem az elől tartózkodásomat, haha - nyilván ezzel jár, aki elől van, remélem, átjött, hogy ez nem hiszti.

Amúgy summa-summarum nem volt rossz buli, de legközelebb egy még esszenciálisabb, klasszikus, előzenekaros témát is megnéznék a gépfejektől, amiben körülbelül egy órával kevesebb játékidővel, keményebben harapják le az ember koponyáját, mert akárhogy szép és jó így, sajna kicsit szaporátlan a dolog.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
Köszönjük a lehetőséget a Phoenix Musicnak