A Dimmu Borgir elkészítette a black metal Chinese Democracyját. A régen készülődő, már-már Lucaszék gyorsasággal összerakott nagylemezzel szemben így persze indokolatlanul magas elvárások lettek, ami talán erősen érthető egy ilyen esetben. A marketing megvolt már jó előre, folyamatosan hozták a híreket, majd a két, nem kevés vitát kiváltó előzetest is kipattintották a jó népnek, aztán pénteken megérkezett a teljes korong. De vajon meg fog-e felelni azoknak a bizonyos elvárásoknak, megugorják-e azt az igen magasra feltornázott lécet? Sajnos ebben nem vagyok teljesen biztos.
Igazából az Abrahadabra utáni szünetet logikus lépésnek éreztem a zenekar részéről, mert míg az In Sorte Diaboli egy jó kis, odavágós, számomra minden igényt kielégítő szimfonikus black metal lemez volt, addig a 2010-es korong már hagyott némi kívánnivalót maga után. Turné pipa, szimfonikus koncert kimaxolva, szünet. Érthető volt a norvégok lépése, kellett is, hogy ne egy ergya album szülessen, illetve ne csak egy "legyen valami" CD legyen a leendő, mint már tudjuk, Eonian címre keresztelt dalcsokor. De nyolc év, az nagyon sok, akárhonnan is számoljuk, ilyen időtávból nagyon-nagyon durván fel kell, fel illik kötni a szentségtelen szegecsekkel teleszurkált bőrnacit.
Általában persze gyanús, ha ilyen-olyan okokból, de ennyit késik egy album megjelenése. És az sem mindig jelent jót, ha egy tagságában csonka zenekar úgy dönt, hogy saját maga producereli a termést. Ilyenkor szoktak az egomán melléfogások napvilágot látni, ami senkinek, értsd: sem a zenekarnak, sem a közönségnek nem jó. A dupla felszisszenés-faktor tehát adott, lássuk, milyen is lett a végeredmény! Ugye először jött az Interdimensional Summit, amit sokat nettó Nightwish-dalnak bélyegeztek meg, mondjuk én pár hallgatás után kibékültem vele. A Council Of Wolves And Snakes éppenséggel a szokatlan megközelítésével pedig már kimondottan bejött, meggyőzött róla, hogy van azért itt még kakaó, vártam is az albumot izgatottan. De úgy tényleg, jó értelemben véve izgatottan.
Aztán végre, amikor volt szerencsém a teljes anyaghoz, kicsit elkezdtem húzni a számat. Jó-jó, de valami azért hiányzik. Legalábbis nyolc év kihagyás után nem feltétlen erre számítottam. Eleve érdekesnek hatott, hogy volt mindenféle kiadás, viszont a box-szetthez mellékelt, demókat tartalmazó CD-t leszámítva semmilyen extra nem készült az albumhoz, amin egyébként tíz tétel figyel. Mintha egy kicsit ilyen "legyünk rajta túl" érzés lenne az egész lemezen. De ne legyen igazam.
Mert egyébként vannak jó pillanatok az elődjéhez mérten (és ígérten) kevésbé szimfonikus, inkább a black metalt előtérbe hozó Eonianon. A lemezt nyitó The Unveilinget leszámítva egészen el vagyok vele, de az valahogy nem akar sehogy sem beérni, meg is lennék nélküle lazán. A többi dalban tényleg vannak jó percek, pillanatok, témák, de valahogy a lélek hiányzik. De az nagyon. Meg ha éppenséggel a múltat akarjuk visszasírni, egy ICS Vortex-szerű, hátborzongató tiszta vokálokat hozó tag. Az hatalmasat tudna dobni az egészen.
Mondom, egyébként vannak nagyon jó pillanatok. Például a Lightbringer nettó ős-blackes refrénje, így az I Am Sovereignben is hasonlóképp, csak hát az összkép. Az, ami hibádzik. Mondjuk az Alpha Aeon Omega, mint kvázi zárás, az jó lett, abba nagyon nem tudok belekötni. De úgy általában több üzemagyag kellett volna, hogy jó legyen az egész. És ez az, amit nagyon sajnálok, mert ahogy már írtam, tényleg nagyon vártam az Eoniant.
Szóval, hát, igen. Fogalmazzunk úgy, hogy nem az Eonian lesz a Dimmu Borgir-életmű legfényesebb ékköve. A kétségtelenül eltalált pillanatok mellett, mert azért nem felejtettek el zenét írni az urak, azért nagyon sok üresjárat, vagy kevésbé eltalált pillanat is található, ami nagyon lehúzza az összképet. Nyolc év után egy kicsit masszívabb albumra számítottam volna, több fejfelkapós, úgy igazán csettintős téma kellett volna, legalábbis jelen pillanatban, úgy körülbelül tíz meghallgatás után úgy érzem. Persze ha esetleg majd elkóricálnak errefelé, nem leszek rest megjelenni a koncerten, viszont ez sajnos annyira nem jött át. Talán majd legközelebb. (Gondolkodtam a 3 és a 3,5 pont között, de most kivételesen pozitívan állok a dolgokhoz.)
