Mindenki ismeri talán azt az érzést - a hasonszőrű zenefalók közt -, hogy egy zenekart annyiszor emlegetnek fel, hogy jól tudod, hogy meg kéne már hallgatni. A YOB állatorvosi lova ennek a helyzetnek, bár az is hozzá tartozik, hogy próbálkozásaim (próbálkozgatásaim) már voltak velük. Most viszont eljött az elkerülhetetlen az Our Raw Heart kapcsán.
Úgy kell érteni az eddigi YOB tapasztalataimat, hogy valahogy mindig akkor talált meg valaki az 'ezt hallgasd meg!' felhívással, amikor valahogy nem tudott meghatni az amerikai banda. Ezelőtt a lemez előtt nem is tudtam volna megfogalmazni, hogy miért van ez, viszont kb 10 perc után már elfogott az ismerős érzés, ami miatt általában elskippeltem az albumaikat. Viszont arra is jó volt ez a lemez, hogy kicsit jobban elragadjon magával a YOB-életérzés.
Úgy fest az Our Raw Heart egy igen erős, és pofátlanul súlyos lemez. Ez tagathatatlan. Harmóniák terén is sok finomság van benne, néha olyan, mintha a Deftones keveredne az Elderrel és egy morózus doom köpeny mögé lenne rejtve. Jól kivitelezték, hogy a súlyos riffek gyomron vágjanak, az elszállós, éteribb lebegések meg kellő teret kapjanak. Viszont! Azt is nehéz vitatni, hogy itt-ott kicsit túl lett tolva a bicikli.
Az Our Raw Heart ahogy halad előre, úgy bontakozik ki egyre jobban. A végére a címadóval már-már úgy éreztem, hogy meg is szerettem az albumot. Ez kb. addig tartott, amíg újra nem hallgattam az elejéről. Vannak ugyanis olyan tételek, amiket túlzásnak érzek benne. A kezdés utáni hármas (The Screen,In Riverie Lungs Reach,)eléggé kikezdte a szépérzékemet, és a türelmemet. Az 5/4-es, vagy okosan játékos riffek amilyen jó ötletnek tűnnek első blikkre, annyira nehezen emészthető az első pár perc után, és ez esetben Mike Scheidt hard/heavy ének témái is inkább az elidegenítést hozzák el (pedig az esetek többségében ez is jól működik).
Másfelől viszont hallatszódik, hogy miben erős igazán a YOB, vagy inkább, hogy melyik arca az, ami igazán szerethető számomra. A Beauty in Falling Leaves például az év egyik legkatartikusabb zenei élménye, és talán ebben a 16 percben(!) reptet meg leginkább a banda. A kezdő Ablaze és a záró címadó dal is grabancon ragad, ami közte van, az viszont elég tömény. Ennek ellenére fenn áll a gyanú, hogy megtalál majd még az Our Raw Heart, ha épp olyan pillanatomban leszek, és még jobban sikerül elmerülni benne. Jó lemez, csak kell hozzá kitartás, és türelem, hogy szerethetővé váljon.
